Utazom.com Utazási Iroda

Utazom.com Utazási Iroda

Utazom.com Utazási Iroda

Utazom.com Utazási Iroda

Abcug.hu

Magyarországon az örökbefogadó szülők többsége nem akar cigány gyereket, és bár a kiválasztási eljárás során hivatalosan azt jelölhetik meg, hogy milyen nemű, korú és egészségi állapotú gyereket fogadnának, egy kiskapunak köszönhetően jelezhetik, ha származási kikötéseik vannak. A néhány éve létrejött Romadopt Klubban olyan családok találkozhatnak, akik cigány gyereket fogadtak örökbe, de a több mint száz fős közösség tagjai között örökbefogadásra várakozó szülőket és örökbefogadottakat is találni.  Bakó Judit, a Romadopt alapítója úgy gondolja, ideje lenne túllépni a származási kérdésen, mivel az esetek többségében az apa ismeretlen, és egy ponton túl lehetetlen megmondani, honnan is származik a gyerek. Tapasztalata szerint az örökbefogadók többsége nem rasszizmusból zárkózik el a roma gyerekek örökbefogadásától, hanem mert keveset tudnak a cigányokról, és félnek, hogy mit szól majd a környezetük, hogyan fogják majd megvédeni gyereküket az előítéletektől.

Abcug.hu

A közösségi megemlékezések csak a médiának és a közvéleménynek szólnak, a megölt szeretteik emlékét az őrzi igazán, ha a családban senki nem felejti el őket - vélik a 2008-2009-es romagyilkosságok túlélői és hozzátartozóik. Mondják ezt leginkább azért, mert családtagként valódi lelki támogatást nem kapnak ilyenkor a közösségüktől - ide értve a településükön élő romákat is. A túlélők részben a távolság, részben az eltelt hosszú idő miatt már alig tartják a kapcsolatot egymással, pedig egyikük szerint össze kéne fogniuk. "Mitől féltek? Ha nem beszéltek, nem tudja meg ország-világ, hogy mi történik velünk!" - mondja a videóriportunkban Csorba Erzsébet.

Abcug.hu

Horváth Aladár szerint nem csoda, hogy a cigányságon belül is kibeszéletlen maradt a romagyilkosságok ügye. Szerinte a cigányok megfeledkeztek arról, ami közösségeiket évszázadok óta egyben tartja: az egymás iránti szolidaritásról, hogy nem hagyjuk a másikat bajban.

Abcug.hu

A kerületi Vagyonkezelő leveléből értesült róla a Hős utcai szegregátumban működő Kontúr Egyesület, hogy három hónapon belül el kell hagyniuk a Hős utca 15/A épületében, az önkormányzattól bérelt közösségi terüket. Az egyesület munkatársai – bár számítottak rá, hogy ameddig csak lehet, maradhatnak a felszámolás előtt álló telepen – nem voltak igazán meglepve, hogy az önkormányzat […]

Utazom.com Utazási Iroda

ProgBlog

„Ugyan, emberek: megvalósítható ötletek kellenek, ugyanis már csak 18 napunk van…”
(Dan Truman, Armageddon - 1998)

1. Az ellenzéki játék és a választói akarat konfliktusa

ProgBlog

„Hogyan szervezzük tevékenységünket? Úgy, mint a háborúban. Az egész országra kiterjedő támadást intézünk. Megtanultuk a háborúban, ha erős a vezetés, győzni fogunk.”

Pol Pot - 1976

Ha én most diák lennék Fidesz-Magyarországon, akkor tudnám, mit kell tennem. Azt, amit magyar ember emberemlékezet óta nem tett meg: megszervezném a hozzám hasonló helyzetben lévő társaimat és együtt ellentámadásba mennénk a rezsim ellen!

Azért tenném ezt meg, mert gondolok a jövőmre:

• Nem akarok sem elmenekülni az országomból (amely sokkal inkább az enyém és társaimé, mint a rezsimé), nem akarván afféle gazdasági menekültté válni hiszen ez a mostani rezsim csak-csak odalavírozza az országot, hogy az ország ismét csak képtelen lesz méltányos megélhetést adni a diplomásainak¹).
• Nem akarok egy mind szellemi, mind szakmai téren elnyomorított (mert a tudás és teljesítmény helyett a seggnyalásra és uszításra alapozott) országban élni, mint előtte annyi magyar generáció. Ők a legtöbbe esetben kényszerpályán voltak, nem tehettek sokat – de én most igenis, tehetek: mert (ma még) nem nyom el egy aljas hatalom [Oroszország]!

Első lépéskén kimondanám a nyilvánvalót: a CEU-törvény ellenünk, önállóan gondolkodók ellen szó, mi vagyunk ellenségei a rezsimnek és mi vagyunk számára feleslegesek a saját hazánkban! Ha ezt tűrjük, megérdemeljük a sorsunkat…

Miután ezt kellő számú társam átlátta, jöhet a második lépés: megszervezünk egy általános felsőoktatási diáksztrájkot - HÖOK-tól, rektori tanácstól, mindentől és mindenkitől függetlenül – mert a hozzánk hasonló önálló értelmiségi ugyan minek kellene, hogy várjon „mások”, „hivatalos emberek” szavára?

Ha ez az elhatározás is megszületett, akkor – harmadik lépésként - megjelentetnék egy nyilatkozatot, amelyet minden, a magyar felsőoktatásban tanuló diáktársammal aláíratnék (csak hogy lássák rezsimék, hogy nem lehet minket leszalámizni és egyenként leszerelni, amikor közösek az érdekeink egymással!): hogy addig marad a sztrájk, ameddig:

1. a kormány vissza nem vonja az egész CEU-törvényt,
   
   
2. amíg nem alkotmányoz egyet a drágajó parlamenti kétharmad, mely szerint (kb.) „Magyarország Alaptörvénye nem engedi a mindenkori kormányt és parlamentet a felsőoktatásba való belebarmolni, továbbá védi az egyetemi autonómiát szervezeti kérdésekben is: ebbe csak az egyetem alapítóinak lehet beleszólásuk” – vagy valami effélét…²
   
   

…És ha már elkezdtem beleszólni a közügyekbe, nem állnék meg ennyinél: negyedik lépésként megszövegeznék egy társadalmi és alkotmányos paradigmát is – amellyel természetesen az lenne a stratégiai célom, hogy valódi és működőképes alternatívat nyújtsak a magyar polgároknak a jelenlegi hatalommal szemben (mivel ezt jelen ideig egyetlen úgynevezett „ellenzéki politikai entitás” sem volt képes megtenni a társadalom kellően nagy hányada számára is elfogadható módon…). Mert lássuk világosan: ezt a hatalmat előbb-utóbb úgyis le kell váltani – hiszen elemi érdeke az, hogy bármivel, bármivel szemben és bármi áron is meghosszabbítsa a saját hatalmát, ami viszont nem érdeke a magyar népnek. És ha már le kell váltani, akkor célszerű azoknak leváltani, akik:

• ehhez megfelelő intellektuális és szakmai kapacitásokkal rendelkeznek [jólképzett értelmiség],
• a saját jövőjük függ attól, milyen teljesítőképes országot csinálnak Magyarországból.

Hogy miért függ ettől a jövőjük? Hát részint azért, amit fentebb írtam az elnyomorított, seggnyalásra kényszerített emberek lakta országbeli életperspektívákról, részint pedig azért, mert az új kormányzat létét-hatalmát attól tenném függővé az imént említett társadalmi és alkotmányos ajánlatban, hogy hatalmuk mennyire közérdekű – és ehhez az ajánlatban és majdan az alkotmányban is megfelelő garanciákat is adnék.

Ebből és ezen a módon nagyjából elő is állna az, ami lassan egy évtizede nem volt képes előállni: a polgári, demokratikus és közérdek-orientált politikai erő és ajánlat!

Ha én ma diák lennék Fidesz-Magyarországon, akkor akár még hálás is lennék a Fidesz-rezsimnek azért, hogy megteremtette nekem - és az országnak – azt a lehetőséget, amelynek apropóján mindazt megcsinálhattam, amiről fentebb írtam: hogy ezt „kiprovokálta” belőlem és addig-addig basztatott engem és a hasonló helyzetű társaimat, amíg azt mondtuk, most már elég, most már minden jobb és kevésbé veszélyes számunkra ennek a rezsimnek a további eltűrésénél!

Megköszönném Orbánnak, hogy képes volt engem és társaimat annyira motiválni, hogy nagy nehezen mégiscsak elvégezzük azt a munkát, amely minden ilyen helyzetbe jutott ország fiatal szellemi-szakmai elitjének a dolga volt mindig is és ma is az… És azért is hálás lennék neki, amiért belőlem, az egy héttel ezelőtt még névtelen és reménytelen jövőjű senki kis egyetemistából kihozta Magyarország következő miniszterelnökét!

…Mert az lennék, ha képes lennék mindezt elvégezni – és ugyan miért ne lennék képes erre?!

¹ Hogy miért szükségképpen képtelen ez a rezsim arra, hogy méltányos megélhetése lehessen az ország polgárjainak, azt remekül kifejti ez a nemrég megjelent tanulmány:

² Semmiféle alkotmányos tilalom nem létezik a tekintetben, hogy egy alkotmányos és törvényes eszközökkel működő polgári közösség, mozgalom és akció arra késztesse az országgyűlést, hogy módosítsa Magyarország Alaptörvényét. Csupán az erre vonatkozó népszavazási kezdeményezés, illetve az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatását célzó tevékenység tiltott – ám egy sztrájk semmiképp sem tekinthető „erőszakos kísérletnek”.

ProgBlog

„A jogbitorló Istenre hivatkozik.”

(Földnélküli János angol király szavai Dürrenmatt János király c. művéből)

Hírek vannak arról az utóbbi időben, hogy a Jobbik összefog Simicskával. Maga Simicska Lajos nyilatkozta nemrég, hogy „ő csinált miniszterelnököt Orbánból és ő is fogja megbuktatni”. Célzott rá, hogy olyan, Orbánra és talán másokra is súlyosan terhelő aduk vannak a kezében, amelyekkel simán kiütheti őt… Sokan már-már kész tényként tekintenek emiatt Orbánék és a Fidesz bukására és egy 2018-as Jobbik-kormányra, az ismét első számú rendszer-oligarchává visszaerősödő Simicskával a háttérben.

…Ám mindez nem lehetséges – és valójában nem is ez Simicska (és Vona) igazi 2018-as célja!

A céljuk nem más, mint az a bizonyos „szelet a tortából” – lehetőleg minél nagyobb szelet.

A sokak által készpénznek vett és mind a Jobbik, mind Simicska által „deklarált” cél, azaz a Fidesz és Orbán megbuktatása, majd a hatalom átvétele, ugyanis nem lehetséges: kizárják ezt a magyar társadalom létező értékpreferenciái és az ezekből következő párttámogatottsági arányok.

Az talán lehetséges, hogy Simicska valóban birtokol olyan bizonyítékokat, amelyekbe Orbán akár bele is bukhat – ám ezzel két baj is van:

• Az első, hogy a Fidesz szavazótábora, az Orbán-hívek tábora, annak kemény magja, kb. szűk kétmillió szavazó még mindig sokkal nagyobb, mint a Jobbikot támogatók potenciálisan lehetséges maximális száma. Ráadásul az Orbán-tábor tűzön-vízen át és szinte bármiféle, Orbánra és a Fideszre akár súlyosan terhelő és megcáfolhatatlan bizonyíték ellenére is kitart: mivel erre ezeknek a híveknek saját, szubjektív lelki igényük van. Ezt holmi tényekkel, terhelő bizonyítékokkal nemigen lehet felülírni, éspedig kőkemény pszichológiai okok következtében. Egy „normális” demokráciában, ahol a szavazótáborok zöme nem annyira frusztrált és maguk a választópolgárok nagyobbrészt legalább is mérlegelik az elébük tárt tényeket, bizonyára megbukna egy miniszterelnök és egy párt, ha a Simicska által belebegtetett súlyú bizonyítékokkal szembesülnek – ám a magyar demokrácia és a magyar „törzsszavazó” nem így működik.
  
  
• A másik baj a Simicska és Vona által felvázolt elképzeléssel pedig az, hogy nem ugyanaz a dolog valakit megbuktatni, illetve a helyébe ülni a hatalomba. Attól, hogy (talán…) megbukik Orbán a terhelő bizonyítékokkal szembesülő magyar közvélemény nyomására (???), még egyáltalán nem biztos az, hogy ugyanez a közvélemény hanyatt-homlok rohanna az addig általa jogos és súlyos fenntartásokkal kezelt Jobbikra szavazni. Immár évek óta képtelen a Jobbik szavazóinak száma azt a bizonyos „üvegplafont” áttörni: elérni a legnagyobb támogatottságú párt státuszát. Márpedig enélkül nem juthat kormányra egy politikai erő a magyar választási szisztémában – pláne nem egy olyan populista és etnicista-etatista erő, amely éppen a saját, meglehetősen illuzórikus, szakszerűtlen, a globalizáció és a gazdasági törvényszerűségek világából „kilógó” programjával egyszerűen képtelen azok megszólítására, bevonzására, akik nélkül nem lehet legyőzni a másik nagy populista és etnicista-etatista pártot, a Fideszt. Ezek a bizonyos szavazók azok, akik képzettek, ismerik a világot és legalább is sejtik, hogy mi működik és mi nem a gazdaságban és a nemzetközi viszonylatokban. Ezek az emberek – úgy bő egymillió fő – tudják, hogy a Jobbik programja süket duma: azokat célozza meg, akik frusztrációkkal és szorongással vannak tele „a mai világtól” és aki „vészkijáratot” keresnek a valóságból. Ez tehát nem a tudatos választók programja - ők sohasem fognak (még a Fidesz elleni „bosszúból” sem!) a Jobbikra, vagy éppen a Vona-Simicska szövetségre szavazni!

…És ezt nyilván tudják a nevezett urak is: Vona és Simicska is.

Éppen ezért az a legvalószínűbb, hogy e „furcsa pár” igazi célja az, hogy a Fidesz – és ez a gyakorlatban természetesen Orbánt jelenti – kiegyezzen velük a hatalom és az ország anyagi erőforrásainak egymás közti felosztásáról! Persze, Simicska utálja Orbánt – de ez az utálat nem olyan erős, mint a hatalom- és pénzvágy. Az olyan személyiségű emberek, mint amilyen Simicska is, nemigen szoktak „puszta bosszúvágyból” politizálni: nekik ez túlságosan szimpla cél lenne.

Vona pedig a következő tíz jó évét akarja biztosítani… Belőle csak a véletlenek egyáltalán nem valószínű és ezért nem is várható összejátszása esetén válhatna miniszterelnök – ne feledjük: Boris „Brexit” Johnsonból sem miniszterelnök lett, hanem csak külügyminiszter! A dolgok – és a politikai logika – pedig ugyanúgy működnek mindkét, súlyos frusztrációkkal terhelt társadalomban: a britben és a magyarban is: a „hőbörgők” tömege felfordulást képes csinálni, de a hatalmat mégsem veheti át.

…És itt megemlítendő egy további igen fontos brit-magyar párhuzam: a „vegyük vissza az irányítást!” szlogenje és óhaja – éppen azon társadalmi csoportoknál, akik valójába soha a büdös életben nem irányítottak semmit, még a saját életüket sem, legkevésbé pedig a politikát. És ha néha mégis előfordult ilyen ritka és rövid ideig tartó helyzet, pl. forradalmakban, abból csak még nagyobb bajuk származott… Ezek azok a szavazók, akik a legkevésbé kompetensek – akár közpolitikai, akár gazdasági, akár általános és munkaismeretek terén -, emiatt pedig a leginkább szorongók is. Márpedig a demokrácia nem azt jelenti, és nem is akkor és attól működik jól, hogy „mindenki beleszól” a közügyekbe, akár a sok lúd disznót győz elve szerint, hanem attól, ha a kompetensek vezethetnek. A demokrácia igazi célja éppen ez: a kompetencia alapján történő pozícióba jutás és hatalomgyakorlás. Totális félreértése a demokráciának az, ha a felkészületlen, az összefüggésekkel és a döntések következményeivel még alapjaiban sem tisztában lévő, ám tévhitekkel, félreinformáltsággal és azokból származó szorongásokkal agyonterhelt tömegek „döntenek”, mondván, hogy „a nép szava isten szava!” …Így azoknak a Brexit kapcsán a liberálisokra kaján megjegyzéseket tévőknek sincs igazuk, akik szerint épp a liberális demokratáknak nem illik kritizálniuk „a nép döntését”, hiszen „ez a demokrácia!”. Nos, nem ez a demokrácia – hanem az, amit az előbb leírtam: a kompetencia uralma!

A liberális demokráciát annak idején azért hozták létre – komoly, sok évszázados, az északnyugat-európai népek körében lezajlott társadalmi-társadalomfejlődési folyamatok eredményére, mint előzményre alapozva azt -, hogy a közösség ügyeiben a döntéseket ne néhány arisztokrata hozza meg, hanem a hétköznapokat, a gazdaságot, a technológiákat, az előre tervezést és a következményekkel való kalkulálást „napi gyakorlat” szintjén űző, ezekben jártas polgárok. Ugyanis a leginkább valószínű az, hogy aki a saját életében és a munkájában is az alapos, átgondolt szervezés révén boldogul, az rendelkezik azokkal a kompetenciákkal és azzal a szemléletmóddal is, amely a felelős, átgondolt és sikeres kormányzáshoz szükséges – nem pedig néhány „utánunk az özönvíz!”, „majd fizetnek a parasztok!”-szintű főnemes.

…Ám amikor a választójog kiterjesztése révén azok is beleszólást kaptak a közügyekbe, akik valójában nem is szerezték-szerezhették meg előtte a közügyek mérlegeléséhez szükséges tudást és gondolkodásmódot, akkor el is vált egymástól a hatalom gyakorolhatósága és az ennek alapot adó kompetencia – immár nem az lehetett politikailag „sikeres”, aki birtokolta a jó kormányzáshoz kellő képességeket és tudást, hanem az, aki „szépen ígért” az inkompetens tömegeknek.

Ebből mindaddig nem származott komoly baj, amíg kitartott a konjunktúra, és amíg ennek következtében az volt a széles, inkompetens tömegek napi tapasztalata, hogy „a dolgok jó mederben folynak”. Amíg így volt, addig ők is hittek a liberális demokraták által irányított liberális demokrácia jóságában és hasznosságában – addig nem kezdtek el demagógokat támogatni. Ám amikor  - nem kis részben a technológiai fejlődés következtében – megingott az egzisztenciális biztonságuk, mert ők maguk immár vagy feleslegessé váltak munkaerőként, vagy a saját korlátaik miatt nem tudtak betagozódni a 21. századi tudásalapú társadalomba, akkor rögvest eljött a populisták ideje - azoké, akik „inkompetens veszteseknek” azt ígérték, hogy ha őket, a populistákat választják, akkor „eljön az aranykor”: ismét „jó életet élhetnek” anélkül, hogy ők maguk több kompetenciára tennének szert. E „jólét” megvalósulásának egyik sarkalatos, és a populista politikai erőknél egységesen hirdetett módja kelléke éppen a kompetenciákkal, modern tudással és összefüggés-ismerettel bíró, ennek alapján pedig felelősen dönteni képes liberális demokraták kiakolbólítása lenne – magyarán: attól és akkor lenne „jó”, ha az inkompetensek és a negyedtudású „unortodoxok” kormányoznának, a saját, buta fejük és belátóképtelenségük szerint! Mi sem igazolja e széles tömegek inkompetenciáját, mint az a tény, hogy ezt simán elhiszik! És jönnek a „vegyük vissza az irányítást!” jelszóval – mint írtam, éppen azok, akik éppen a saját inkompetenciáik következtében még a maguk életét sem tudják irányítani… És mivel inkompetensek, ezért hajlamosak hinni abban a marhaságban¹, hogy a „nemzeti keretek” – ha „visszavesszük az irányítást Brüsszeltől” - majd megvédelmezik őket a bajoktól, azaz a teljesítményversenytől – és erre rájátszva veszélyesebbnél veszélyesebb demagógok képesek hatalmat szerezni e szavazói rétegekre támaszkodva…

…A Vona-Simicska szövetség sem a kompetensek hatalomra segítését célozza: ők is a „népi frusztrációkra” alapoznak, erre támaszkodva próbálnak részesedni a hatalomból és a közjavakból. Így a Brexit-sokk hatására a demagógiára még a korábbinál is nagyobb undorral reagáló kompetens választók ezt az „alternatívát” ugyanúgy nem fogják szavazataikkal támogatni, mint ahogy sem a Fidesz-féle, sem az MSZP-féle, sem a DK-féle demagógiát és inkompetenciát nem támogatták és nem támogatják. A Jobbi feletti üvegplafon érintetlen marad.

De ettől a Fidesz és Orbán esetleges megzsarolása által lehet 2018 után még Fidesz-Jobbik koalíció és talán Simicskából is lehet ismét „a legkedvesebb oligarcha”. Magyarországból viszont ez a „szövetség és alku-kombó” biztosan nem fog sikeres, az EU-ba integrálódni képes országot csinálni!

Nem ez a célja…

…Nekünk, kompetens magyar polgároknak pedig nem lehet az a célunk, hogy hagyjuk továbbra is azon a rossz kompromisszumok és a rövidtávú taktikák által kijelölt úton haladni az országot és a magunk életét, amelyen jelenleg és már jó ideje döcög! Mert lám – hogy ismét Britanniát hozzam fel rossz példaként -, ha minden szereplő csak a rövidtávú és önző kis érdekeit követi, rossz kompromisszumok mentén, akkor sorra következnek be olyan dolgok, amelyeket valójában senki sem akart: mert nem érdeke senkinek sem.

Legyen eszünk, erőnk, elszántságunk, kitartásunk és együttműködőkészségünk arra, hogy új, 21. századi útra kormányozzuk az országunkat! Ezt csak mi, kompetensek, egymással szövetkezve és erre időt, energiát, pénzt áldozva tehetjük meg. Különben Huxit lesz, még akkor is, ha ezt valójában még Orbánék és Vonáék sem akarják: mert csak ez, a Huxit következhet az eddig követett rövidtávú taktikázások és rossz kompromisszumok útjából!

…Akkor pedig Magyarországot nem holmi üvegplafonocska, hanem a saját, egyre növekvő tömegű inkompetenciánkból felemelkedni hagyott vasfüggöny fogja Európától és a sikertől elválasztani…

ProgBlog

„Dezső jó ösztönnel sejt valamit, páni félelemben röfögve hátrál a falhoz; a gátőr a kedvező pillanatot lesi, mikor feldöntheti vagy elgáncsolhatja. Persze nem tudni, ki fél jobban: Pelikán, vagy a kandisznó. ”

Bacsó Péter: a Tanú – 1970

1. „Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál”¹

A fiúk szeretnek katonásdit játszani… És a fiúk félnek, hogy elveszítik a helyzet feltett a kontrollt. Ahogy haladnak előre az általuk még valamikor 2006 és 2009 között elhatározott úton („Elhatároztam magamba, hogy gazember leszek” – mondja III. Richárd), ahogy ez az előrehaladás egyre nagyobb és nagyobb konfliktusokat és elégedetlenségeket szül - és ahogy öregszenek -, úgy nő bennük ez a félelem.

Mit is kell tudnunk a félelemről? Mindenek előtt azt, hogy hajlamosít az agresszióra. (A sarokba szorult patkány esete megvan mindenkinek?) Különösen azokat, akik egyébként is hajlamosak rá: az erő és az erőszak „kultuszában”, nem pedig a konfliktusokat érvelő-tényszerű párbeszédben tisztázó családi mintákkal felnőtt „vidéki erőslegények”, akiket, mióta az eszüket tudják, frusztrált az a „nagyvárosi-kozmopolita világ”, ahová elkényszerültek, ha ki akartak kupálódni, de amelyet lelkük mélyén mindenkor odaadtak volna egy focimeccs utáni pálinkázásért…

Ezek a frusztrált erőslegények ma a mi teljhatalmú politikai vezetőink: a „politikai kopaszok”!

Ma még – mert örök hatalom nem létezik, örök teljhatalom pedig a 21. századi, tudás- és magastechnológia-alapú világban lehetetlen… És ezt érzik, sejtik ők is! Innen a para…

2. A szemműtét és a bunkó(k) esete

…Mindezeket a január 12-én a köztérbe bedobott és most, a brüsszeli esetre való nagyon átlátszó hivatkozással ismét elővett, az úgynevezett „Alaptörvény”-t az úgynevezett „terrorveszély-helyzet”-tel kiegészítő immár 6. módosítás kapcsán tartom fontosnak leírni – és fontosnak tartom leírni azt is, hogy miért nem lehet ezen tervezett módosítás igazi (szakmai megalapozottságú) oka egy igazi terrorveszélyre faló adekvát reagálás szándéka. Mert ha bebizonyítjuk, hogy a tervezet oka ez nem lehet, akkor mi, akiké az ország valójában, joggal és minden eszközzel követelhetjük a valódi ok felfedését. …És ha a hatalom nem ad elfogadható magyarázatot – mint ahogy a nyakamat teszem rá, hogy nem fog! – onnantól mi magunk vagyunk feljogosítva arra, hogy megleljük a magunk tények által megalapozott, ésszerű és egyedül lehetséges magyarázatát.

Az pedig nem lehet más, mint a fentebb leírt paranoiás hatalomféltés, párosulva és egymást kölcsönösen inspirálva az erőszakos „megoldásokhoz” való (szocializációs alapú) vonzalmukkal.

Ha pedig ez így van – és így van! – akkor innentől a hatalom érdeke elválik az országétól.

…De menjünk csak végig a módosítás-tervezetben felsorolt, állítólagosan a „jelentős terrorfenyegetettség vagy terrortámadás” esetén alkalmazni szándékolt eszközökön, hogy lássuk, azok mennyire nem alkalmasak egy ilyen valódi terrorhelyzet kezelésére, vagy megelőzésére!

Mindenek előtt: mi jellemző a terrorra, miféle stratégiát, taktikát és eszközöket alkalmaznak a terroristák – egyáltalán: mi is az a „terror” védelemszakmai szempontból?

Ami a legfontosabb: a terrorakció mindig „pontszerű”. Ez azt jelenti, hogy nagyon kicsi az a műveleti terület, amelyen a terrorista a maga akcióját lefolytatja. Mivel ez a terület (főként az ország területéhez képest) apró, ezért semmi sem indokolja védelemszakmai szempontból azt, hogy erre a lokális, „pontszerű” akcióra általános, az ország területére, vagy annak jelentős részére kiterjedő, a lakosság egészét, vagy jelentős csoportjait normális életvitelében akár hosszabb távon is jelentősen érintő-korlátozó intézkedésekkel reagáljunk.

Mindenek előtt: védelemszakmai szempontból (az alkalmazni célszerű megelőző és védelmi módszerek tekintetében) lényeges a különbség abban, hogy megelőzni szeretnénk egy terrorakciót, vagy a már megtörtént, vagy folyamatban lévő akciót akarjuk-e felszámolni, annak esetleges ártó hatásaival egyetemben. Egy azonban közös mindkét esetben: éppen a terroristák bevett módszeri miatt nem hozhat komoly eredményt az, ha éppen a békés polgári életet korlátozzuk, vagy vetjük „totális ellenőrzés”, vagy aktivitás-akadályozás alá. A profi terrorista ugyanis eleve számol mind az információáramlás ellenőrzésével, mid pedig a „záródó kapukkal” – és akár még fel is használhatja ezeket a saját akciójában, annak pusztító és pánikkeltő hatását fokozandó. Az információs szabadság és az információmozgások államhatalmi akadályozásával ugyanis (szakmai szempontból) az a helyzet, hogy ezeknek annyira nincs értelmük-hasznuk, hogy nemhogy nem segítik a terrorellenes tevékenységet, de kifejezette akadályozhatják is azt: hiszen a web2-es média korában sokszor a média vagy épp a szemtanú állampolgárok sokkal tájékozottabbak, az információik közvetlenebbek és frissebbek, mint a valamiféle „bunkerben”, vezetési ponton elsáncolt és csak a saját hivatalos forrásaiból a saját csatornáin át hírekhez jutó hatalom. Ez az „elrendeljük a hírzárlatot-cenzúrát, kötelezzük a sajtót a közleményeink megjelentetésre!”-szerű elképzelés ma totálisan túlhaladott, 20-század közepi gondolat. Ráadásul, ha az emberek között blokkolódnak a kommunikációs csatornák, akkor ez már önmagában pánikot és károkat okoz.

Gyakorlati példával: ugyan, miféle védelemszakmai előnye lehetne annak, ha nem működhetne az Index amiatt, mert Röszkénél „rohamoznak a migránsok”? „Előnyt” egy ilyen intézkedés csak annak a hatalomnak jelenthet, amely éppenséggel dezinformálni szeretne, kiszolgálva azzal a saját hatalmi igényeit – mint ahogy ez történt is a hatalom által kézivezérelt közmédiában: ez annak a hatalomnak előnyös, amelyik nem kiiktatni akarja a terrorveszélyt, hanem felhasználni azt a saját céljaira!

Ugyan, mi haszna lenne a terroristák elleni küzdelemben annak, ha korlátoznánk az állampolgáraink szabad utazását, akár az országon belül, akár külföldre? Amint már írtam, a terrorista előre számol az államhatalom által felállított (utazási, pénzmozgási) akadályokkal: eddig az efféle, a polgári éltet drasztikusan korlátozó intézkedések nem akadályoztak meg profi terroristákat abban, hogy akcióikat végrehajtsák.

„A nemzetközi helyzet egyre fokozódik!”²?

Van még egy lehetőség, amelyet mindenképpen figyelembe kell vennünk a „terrortörvényről” kialakítandó szakmai véleményformálás során: ez az az eset, ha a terroristák valamiféle tömegpusztító fegyvert vetnének be. Ekkor ugyanis elvileg fennállhat az a helyzet, hogy a terrorakció hatása az ország jelenős területeire és a lakosság egy nagyobb csoportjára van közvetlen vagy közvetett hatással, rövidebb, de akár hosszabb távon.

Egy ilyen helyzetben valóban indokolt lehet az ország rendelkezésre álló erőforrásainak (készletek, anyagok, energiahordozók, egészségügyi felszerelés, a katasztrófahelyzet elhárításához felhasználható technikai eszközállomány, stb.) mobilizálására – azonban még egy ilyen támadás és vészhelyzet sem teszi indokolttá az információszabadság (sajtó, kommunikáció) korlátozását vagy felfüggesztését azokon a módokon, ahogy azt a törvénytervezet lehetővé tenné. Éppen ellenkezőleg: a szabad kommunikáció sokat segíthet a mentésben és a helyzet lehetőségek szerinti mielőbbi normalizálásában, az emberek tájékoztatásában, a hírek, történések gyors megismerésében, stb.

A tömegpusztító eszköz igénybevétele azonban nem tekinthető reális veszélynek, éspedig az alábbiak miatt:

1. A tömegpusztító eszközök előállítása olyan technológiai apparátust igényel, amely rendkívül költséges, nehezen beszerezhető és a kellő szakmai tudás nélkül nem működtethető, azaz még ha a technológia rendelkezésre is állna, a fegyver akkor sem lenne elkészíthető. Ez vonatkozik mindenek előtt a nukleáris fegyverekre (még az ún. „piszkos bombára is”, mivel annak alapanyag-igényét is csak komoly anyagi erőforrások birtokában lehet – ha egyáltalán- beszerezni). De vonatkozik a biológiai fegyverekre is. Ráadásul mindkét esetben olyan biztonsági technológiákra, rendszerekre is szükség van, amelyek az előállítókat és a célba juttatókat védik – legalább addig, amíg a merényletet kivitelezik. E technológiák drágák – a millió-tízmillió dolláros kategóriában mozognak – és nem is férnek el egy bárhová vihető bőröndben.

Ezek magának a fegyver előállításának nehézségei – amikből az következik, hogy a felhasználó terroristák nem képesek ezeket a fegyvereket saját maguk előállítani.

2. Maradna az a lehetőség, hogy egy, a terroristákat támogató/felhasználó ország bocsát a terroristák rendelkezésére ilyen eszközt. Azonban az így – legalább a szükséges technológia birtokában lévő - szóba jöhető országok köre is rendkívül szűk: Oroszország, Kína, Pakisztán – és talán-talán Irán, vagy még „talánabbul” Észak-Korea. (Az alábbiban csak nagyon vázlatosan, a részletes kifejtést és a mélységi indoklást nélkülözve sorolom fel ezen országokról, hogy miért nem valószínűsíthető részükről az, hogy tömegpusztító fegyverekhez juttatnának terroristákat.)

• Oroszországot azonnal kivehetjük közülük: nem éri meg neki kockáztatni, hiszen a fegyver „szülőhelye” nukleáris fegyver esetében a felhasznált hasadóanyagból, biológiai fegyver esetében pedig a felhasznált baktérium- vagy vírustörzs örökítőanyagából (DNS-éből, ill. vírus esetében annak RNS-éből) kikövetkeztethető – és ha Oroszország tenne ilyet, akkor a legkevesebb, amivel azonnal számolnia kellene, a gazdasági kapcsolatok azonnali és teljes megszakítása, amit az orosz államháztartás csak kevéssel „élhetne túl”. (Az egyéb szankciókról most nem is teszek említést…)
• Kína, hasonló okokból, szintén kiesik – ráadásul (alapvetően gazdasági kapcsolatai miatt) nem is érdeke sem az USA, sem az EU ellen ilyen támadást intéztetni.
• Pakisztán lénygében szintén a nyugattal való gazdasági kapcsolatokból él, ráadásul a hatalmi elit elemi érdeke az, hogy tőlük ne induljon ki ilyen akció és ne jusson ki az országból terroristák kezére tömegpusztító akcióra alkalmas anyag és technikai eszköz. Továbbá: éppen a Pakisztán által birtokolt atomtechnológia miatt is, az USA nagyon ügyel arra, hogy az ország vezetése (és ezek az eszközök) ne kerülhessen iszlamista szélsőségesek kezére.
• Irán atomtechnológiai berendezéseit a közelmúltban megkötött egyezmény alapján nagyon komolyan ellenőrzik – ráadásul azok igen messze állnak attól, hogy atomfegyvert legyenek képesek előállítani. (Továbbá Irán jelenlegi anyagi teherbíró képessége sem lenne elegendő egy ilyen technológiai fejlesztés finanszírozására – nem is téve említést a technológiai import gyakorlati lehetetlenségéről. Itt jó tudni azt is, hogy még az oroszok sem mertek belevágni egy „iráni atomprogram-kalandba”, az ahhoz szükséges technológiai transzferbe – éppen a fentebb Oroszországnál már leírt okokból.)A vezetésnek – gazdasági és társadalmi okokból: hogy az ország évtizedek óta tartó lejtmenetét megfékezzék és ezzel elejét vegyék a rendszerellenes mozgalmak jelentős felerősödésének – semmiképp sem érdeke az, hogy a kapcsolatai éppen csak elkezdődött normalizálását egy ilyen akcióban való érintettségével tönkretegye. (Még ha egyébként a vezetés és a társadalom egy része több-kevésbé „el is menne a Nyugat temetésére”…)
• Észak-Korea pedig – számos technikai, logisztikai, stb. okból – még valószínűtlenebb technológiai-ellátó.

3. Ha még hatalmas nehézségek, a támogató ország által vállalt óriási kockázatok és anyagi erőforrások révén a terroristák hozzá is jutnának valamiféle tömegpusztító – vagy akár csak nagyobb területre kiterjedő hatású – fegyverhez, akkor is ott a kérdés, hogy miért éppen a nemzetközi téren jelentéktelen, az iszlamisták szempontjából „érdektelen” Magyarországon pazarolnák ezt el? Egyszerűen nem létezik olyan érv, amely emellett szólna.

A fettiek alapján gyakorlatilag elvethető egy olyan terrortámadás esélye, amely az ország és a magyar lakosság jelentősebb hányadát elérhetné. Ez pedig azt jelenti, hogy minden olyan, a törvénytervezetben szereplő intézkedési lehetőség, amely az ország területének nagy részét vagy egészét és/vagy a lakosság zömét vagy teljességét érintené, védelemszakmai alapon egyszerűen indokolatlan és védhetetlen!

A terrorista alapvető célja az, hogy az általa megtámadott közösség, társadalom, intézmény, stb. működésében minél nagyobb zavart, kárt okozzon. Nos, végigolvasva a magyar kormány által „bemondásra” bevezethető intézkedéseket, azok többsége akkora kárral járna a magyar társadalom, vagy annak jelentős csoportjai számára, amekkora kárra a terrorizmus történetében még nem akadt példa.

3. Rettegők reménye

A terrortörvény a fentiek alapján pontosan arra szolgál Orbánnak és körének, amire az utcára-reptérre kivezényelt géppisztolyosok a lakosságnak: a hamis biztonság pillanatnyi illúzióját nyújtja.

Mert ha az a terrortörvény célja (a benne foglalt intézkedések és eszközök jellegéből egyértelműen és minden mást kizáróan), hogy egy belső, a lakosság jelentős részére kiterjedő rezsimellenes szervezkedést, vagy felkelést segítsen megelőzni és kezelni, akkor bizony nagyon rossz hírem van Orbánéknak: mert e „törvényes/alkotmányos” felhatalmazások birtokában egy valódi rezsimellenes mozgalom esetében csak olyan durva és erőszakos, az alapvető szabadságjogokat korlátozó-kiitató módon léphetnek fel – egy rövid ideig – hatékonyan, amely számukra egyenesen vezet a hágai Nemzetközi Törvényszékre, a Milošević-, Radovan Karadžić- és Ratko Mladić-félé mellé… Persze, lehet, hogy az első fejezetben leírt módon a racionális értékelést és a belátóképességet korlátozó sarokba szorított patkány-effektus miatt Orbán és társai egy adott helyzetben majd nem gondolnak erre és valóban „lövetnek, mint Révai” (’56-ban) – és ezzel el is követik azt a bizonyos terror- tömegvérengzést, amelytől most állítólag épp e törvénnyel akarnak „megvédeni” minden magyar állampolgárt.

…Ha nem lenne tragikus, akkor ez nagyon ironikus lenne!

(És ahogy azt már a fiúktól megszoktuk: a terrortörvény is valójában egy „duplafenekű” ötlet. Nem csak az a szándékolt valódi funkciója, hogy további, az állampolgárok és belső, rezsimellenes mozgalmak korlátozására alkalmas (pontosabban: a kigondolói által talán alkalmasnak remélt, őket megnyugtató) eszközt teremtsen: az is a célja, hogy ismét elterelje a közfigyelmet a Fidesz-rezsim és vezetői botrányos state capture-ügyeiről.

Csak szólunk: nem sikerül!)

Most lényegében az a kérdés, hogy képes-e kitermelni magából a magyar társadalom azt a békés, de magabiztos politikai erőt, amely az eseményeknek más, fizikai áldozatoktól mentes utat jelölhet ki? Vagy: a magyar nép kénytelen lesz végigmenni a „voie la fait³”-en, az erőszak útján, amelyet a katonásdit lelki kényszereikből következően játszani szerető-akaró fiúk építgetnek neki. Mert e fiúk vége csak egy lehet: a bukás.

Jegyzetek

¹ József Attila- Levegőt - 1935. november 21.

² Bacsó Péter: A Tanú; Virág elvtárs mondása - 1970

³ Voie de fait („a tett útja”, „támadás”): a százéves háború egy szakaszában az egyébként megosztott és emiatt is gyenge francia kormányzat és hadvezetés által elgondolt, (egyébként stratégiai, anyagi és eszközoldalról teljesen előkészítetlen,) az angolok elleni nyílt katonai támadásra alapozó doktrína.

Függelékposzt – avagy: a tervezett „terrortörvény” célszerűségi és védelemszakmai szempontú elemzése és cáfolata

Az alábbiakban teljes (hozzáférhető) terjedelmében közöljük a honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint a különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről szóló 2011. évi CXIII. törvény (a továbbiakban: Hvt.) terrorveszély-helyzetben bevezethető rendkívüli intézkedésekkel való kibővítésének pontjait – és az egyes pontokhoz fűzött szakmai kommentárunkat.

A kormány az Alaptörvény 51/A. cikk (2) bekezdésének alkalmazása körében elrendelheti:

1. más államokkal egyeztetett és összehangolt információk, hivatalos állásfoglalások kötelező kiadását a közszolgálati műsorszórók részére, - Erre a jelenlegi jogszabályi kertek is módot adnak. Továbbá: a hírszolgáltatók (akár közszolgálatiak, akár kereskedelmiek) a hírek továbbításából élnek, felesleges „kötelezni” őket egy mindenképpen „abszolút headline-híranyag” továbbítására. Ez nem indokolja az alaptörvény-módosítást és a külön törvénykezést!
2. az ország védelme szempontjából fontos termékek, energiahordozók, fogyasztási cikkek készletezését, forgalmuk szabályozását, illetve korlátozását, - Ez teljességgel értelmetlen, hiszen a terrorizmus történetében nem fordult még elő olyan esemény, amely szükségessé és indokolttá tette volna az efféle háborús jellegű készletezést. Itt is azzal álunk szemben, hogy a terrorakciók igen kis hatósugarúak, azaz az általuk okozott károk semmiképp sem vesznek igénybe az egész nemzetgazdaság teljes erőforrás-készletével összemérhető mennyiségű anyagot, eszközt, energiahordozót, stb.
3. a közigazgatás, a védelmi igazgatás, a Honvédség, a rendvédelmi szervek működése szempontjából fontos beosztások, munkakörök – egyszerűsített eljárásban történő – feltöltését, túlmunka, túlszolgálat végzését, - Ezzel az a baj, hogy „egyszerűsített feltöltéssel” csak inkompetens személyekkel lehet gyarapítani a létszámot, ami szó szerint életveszélyes a terrorelhárításban!
4. a közigazgatás, azon belül az államigazgatás egyes ágazati irányítási, vezetési rendszerének egyszerűsítését, a közigazgatási szervek munkarendjének, a hatósági eljárás – az ügyintézési határidők, hatáskör, illetékesség megváltoztatását, szakhatóságok közreműködési – szabályainak módosítását, - Egyszerűen indokolatlan egy, a fentiek alapján csak nagyon szűk kört érinteni képes esetleges terrortámadás miatt, vagy azt kiküszöbölendő, ill. annak utóhatásait csökkentendő az államigazgatást kizökkenteni a normális működési rendjéből. Éppen ellenkezőleg: a polgárok normális életét, biztonságát sokkal jobba szolgálják a normálisan működő, megbízható és kiszámítható közszolgáltatások – hiszen ezek zavarai, vagy átszervezése adott esetben a lakossági pánikot is növelheti, valamint az adminisztrációban dolgozókat számukra szokatlan munkarendbe kényszeríti, ami önmagában is rontja a működés hatékonyságát.
5. a frekvenciagazdálkodás és a műsorszórás terén korlátozó rendszabályok bevezetését, speciális üzemmódok előkészítését, - Ennek is csak akkor van – a rezsim szempontjából – haszna, ha nem a terroristák kommunikációját akarja gátolni, hanem a rezsim ellen fellépni akaró állampolgárokét. (Mint arról volt szó, a terrorista amúgy sem épít akciója során a polgári műsorszórásra.) A hozzáférhetetlenné tett, vagy működésében korlátozott tömegkommunikáció pedig önmagában pánikkeltő, és fejetlenség forrása lehet.
6. a magyar légtérben és a repülőtereken a légiforgalom szükséges mértékű korlátozását, - Erre ma is megvan a lehetőség szükség – és vészhelyzetekben, emiatt nem indokolt alkotmányt és törvényt módosítani!
7. az ország védelmét, a közszolgáltatások biztosítását szolgáló kritikus infrastruktúra védelmére a Honvédség, a rendvédelmi szervek erői és eszközei kirendelését, - Erre is van ma is lehetőség, tehát ez sem lehet indoka az alkotmány- és törvénymódosításnak!
8. az ország biztonságát veszélyeztető államok, természetes személyek, jogi személyek, jogi személyiség nélküli szervezetek érdekeltségeinek zárolását, tulajdonjoguk korlátozását, - Ez a lehetőség is adott: tehát ez sem indok!
9. speciális tartalékok képzését, az importból történő beszerzések felgyorsítását, exportkorlátozást, kereskedelmi kvóták bevezetését, a közbeszerzési eljárás felfüggesztését, - Mivel az elképzelhető terrorakció csupán lokális hatású és szűk kört érint (erről ld. fentebb), így semmiképp sem lehet szükség arra, hogy ilyen általános jellegű eszközök bevetésére kapjon a kormány felhatalmazást a „terrorra” hivatkozással, „bemondásra”. Ha a kormány mégis élne ezekkel az eszközökkel, annak oka semmi más nem lehet, mint a saját gazdasági érdekkörének előnyöket szerezni e rendkívüliségek által.
10. speciális terrorelhárító intézkedések bevezetését, - Ez szintén lehetséges a mai alkotmányos és törvényes keretek között is, így ez sem indokolja a kormány által keresztülvinni szándékolt változtatásokat!
11. az államhatár forgalma ellenőrzésének nemzetközi előírásoktól és egyezményektől eltérő szigorítását, - Ez már csupán azért is képtelenség, mert a nemzetközi előírások és egyezmények a jogi hierarchiában felette állnak a nemzeti törvénykezésnek, így nem lehetséges azokat „átírni” vagy korlátozni egy nemzeti keretek közötti alkotmány- és törvénymódosítással. Ráadásul az államhatár forgalmának a schengeni övezethez tartozó eu-s tagállamok esetében komoly, az uniós jogban szereplő időbeni és módszerbeli korlátai is élnek – ezeket sem lehet „nemzeti keretek közt” tetszés szerint felülírni.
12. az állampolgárokat is érintő riasztási fokozatok alkalmazását, - Erre van ma is mód – persze csak indokolt esetben.
13. a közintézményekbe és a közforgalmú helyekre különleges beléptető eljárások és technikai ellenőrzések alkalmazását, - Ez is működik, minek ezért alkotmányt módosítani?
14. a közigazgatás, a Honvédség, a rendvédelmi szervek és a védelemben közreműködő szervek telephelyeire, épületeibe, létesítményeibe a személyek vagy a gépjárművek beléptetési szabályainak szigorítását, feltételhez kötését vagy megtiltását, a megközelítési útvonalaik kiürítését, a közforgalmuk korlátozását vagy elterelését, - Ez már megint egy, a régi jogszabályi felhatalmazásokkal is „lefedett” terület!
15. a fenti objektumokban, illetve megközelítési útvonalukon közlekedők ruházata, gépjárművei átkutatását, ismeretlen eredetű, őrizetlenül hagyott dolgok felkutatását, megsemmisítését, - Dettó!
16. a Honvédség tényleges katonai és a rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyára vonatkozó szabályok rendeletben – a békeidőszakban irányadó szabályoktól eltérően – történő megállapíthatását, - Ez is!
17. az internet-, levél-, csomag- és postaforgalom fokozott ellenőrzését, - Erről annyit, hogy a terroristák legalább 2013 óta radikálisan megváltoztatták a kommunikációs módszereiket, szokásaikat és eszközeiket, tekintettel azokra a terrorfelderítéssel és –elhárítással kapcsolatos információkra, amelyeket az idióta, feltűnési viszketegségben szenvedő mocskos áruló és nem véletlenül Moszkvában bujkáló Edward Snowden révén ismerhettek meg. Így az itt felsorolt eszközök ellenőrzése révén kb. a nagy büdös semmit tudhatják immár meg aligha remélhetnek adekvát információt a készülő akciókról a terrorelhárítók. (…Egyébként egy ilyen általános és átfogó ellenőrzésnek sem a személyi, sem a technikai háttere nem adott ma Magyarországon és egykettőre ez fel sem fejleszthető: egy-egy információ-feldolgozó szakértő kiképzése évekig tart. Ami meg a technikát illeti, a Jóisten óvjon attól, hogy nagy igyekezetükben orosz IT-felderítő technikát szerezzen be és telepítsen az Orbán-rezsim és hogy ezt „illessze össze” a nyugati hálózatokhoz is kapcsolódó magyar felderítő rendszerrel, mert ennél könnyebben az orosz titkosszolgálat nem találhatna behatolási pontokat, hátsó kapukat a nyugati szolgálatokhoz!)
18. az ország meghatározott területén való tartózkodás korlátozását, illetve engedélyhez kötését, - Ez, tekintettel az elvileg elképzelhető jellegű terrorakciók már említett pontszerűségére, tökéletesen indokolatlan – és mint ilyen, szakmaiatlan és hatástalan eszköz lenne! (A lakosság és a gazdaság normális rendjének megzavarására és pánikkeltésre viszont nyilván kiválóan megfelel és alkalmas…) A terrorakció megelőzéséhez, felderítéséhez és az esetleg bekövetkezett terrorakciónak, valamint utóhatásainak kezeléshez szükséges (jellemzően rövid idejű és csekély területet érintő) területzárásokra és –kiürítésekre a mai jogszabályi keretek is tökéletesen megfelelők.
19. az érintett település és pontos időtartam meghatározásával kijárási tilalmat, - Aha, ez biztosan nagyon megnyugtatólag hat Orbánra: hogy ha „minden kötél szakad”, akkor kiált egyet, hogy „Terrorveszééély!” – és ezzel hetekre akadályozhatja a normális polgári közösségek működését… Komolyra fordítva a szót: ahogy a 18. pontnál leírtam: „A terrorakció megelőzéséhez, felderítéséhez és az esetleg bekövetkezett terrorakciónak, valamint utóhatásainak kezeléshez szükséges (jellemzően rövid idejű és csekély területet érintő) területzárásokra és –kiürítésekre a mai jogszabályi eretek is tökéletesen megfelelők.” Pont, ennyi!
20. közterületen tartandó rendezvény, nyilvános gyűlés tilalmát, - „Lehullt az álarc!” – szóval erre kell nektek ez a nyomorult kis törvényke, fiúk! …Ami meg a védelemszakmai részét illeti: a mai jogszabályok is lehetővé teszik azt, hogy rendezvényeket ne tartsanak meg, ha azok esetleg terrorista akciók célpontjai lehetnek. (Pl. – hogy Orbán számára is megérthető, ismert és belátható esetet említsek: maradt már el meccs Magyarországon azért, mert Kubatov kopaszai a csapatokat kísérő fociultrák úgy viselkedtek, mint a szilveszterező migránsterroristák Kölnben…)
21. a rádió, televízió és egyéb tömegkommunikációs intézmény helyiségeinek, stúdióinak, műsorszóró adóinak, berendezéseinek és létesítményeinek igénybevételét, használatra való átengedését vagy ezek használatának mellőzését, - Mint írtam már, a megszokott hír- és információközlési eszközök „elnémítása” kifejezetten pánikkeltő hatású, így egy külső támadó entitás (mint amilyen a terrorista is) akciója esetén kifejezetten kontraproduktív – ellentétben egy, a rezsim fellépő belső polgári mozgalommal, amelynek akadályozására, a vele kapcsolatos hírek blokkolására és eltorzítására kiválóan alkalmas ez az eszköz és felhatalmazás! (…Ami meg az adott, valós terroresemény kapcsán a lakossággal a hatóságok részéről közölni szükséges információkat illeti, ehhez nem kell „átvenni az adót”: elég infót küldeni a szerkesztőnek. Sem Párizsban, sem Brüsszelben nem szállta meg a helyi TEK a műsorszolgáltatókat úgy, mint Andy Vajna csürhéje emberei a TV2-t, és mégis mindeni, az egész világ tökéletesen tájékoztatva volt!)
22. a postai, az elektronikus hírközlési szolgáltatások szüneteltetését, korlátozását és ellenőrzését, továbbá a távközlési és informatikai hálózatok és berendezések igénybevételét, az elektronikus hírközlő berendezés használatra való átengedését, illetve használatának mellőzését, - Ld. az előző, 21. ponthoz írottakat!
23. a közúti, vasúti, vízi és légi járművek forgalmának a nap meghatározott időszakára, meghatározott területre (útvonalra) korlátozását, illetve az ország egész területén vagy meghatározott részén ideiglenesen megtiltását, - Egy pontszerű terrorakció (amiről már többször szó volt – él arról is, hogy miért lehetséges csak pontszerű és nem „tömegpusztító” akció) nem teszi indokolttá az ország egész területére kiterjedő közlekedési tilalmat. Igaz ugyan, hogy Magyarországot megcsonkították Trianonban – de azért annyira mégsem, hogy városállam-méretűre zsugorodott volna…
24. a vasúti, közúti, vízi, légi szállítások biztosítása érdekében a javítókapacitások, valamint az állomások, kikötők, repülőterek, raktárak igénybevételét vagy használatának korlátozását, a közlekedési eszköz birtokosát terhelően közlekedési szolgáltatás teljesítését, - Ezt, indokolt estekben, a mai törvények is lehetővé teszik; még a SUV-jainkat is összeírja épp a Honvédség. Akkor meg minek ez a külön törvényi pont?
25. a külföldiek beutazásának korlátozását vagy tilalmát, - „A külföldiek” beutazásának tilalma komoly korlátokba ütközik az ország (még egyelőre meglévő?) eu-s és schengeni-övezetbeli tagsága miatt. Így itt is érvényesek azok a nemzetközi és uniós joghierarchiabeli kitételek, amelyekről fentebb, a 11. pontnál már írtam.
26. a külföldi személyekkel és szervezetekkel vagy intézményekkel való érintkezés és kapcsolattartás korlátozását, vagy tilalmát, - „A külföldiekkel” – személyekkel és szervezetekkel – való érintkezés tilalma alkotmányos és uniós alapjogokat is sért. Ami pedig a terrorizmus szempontjából releváns „személyeket, szervezeteket és intézményeket” (terroristák, terrorszervezetek, ISIS, Oroszország, stb.) illeti: az ezekkel való kapcsolattartás ma is bűncselekmény – így nem indokolt és nem védhető ez a pont sem!
27. az ország területén élő nem magyar állampolgárok jelentkezési kötelezettségét és a tartózkodásukra vonatkozó korlátozásokat, - EUUU, Schengeeen!!! (Ld. még a 11. pont alatt írottakat!)
28. hogy az ország meghatározott területére utazni, azon átutazni vagy onnan kiutazni csak engedéllyel szabad, - Mondjuk, a pontszerű terrorakció által érintett ferihegyi gyorsforgalmi úton? Vagy: a miskolci Hermann Ottó gimiből a budapesti Kossuth-térre? (Elnézést, de ez ár tényleg vicc és – tekintettel az elvileg elképzelhető terrorakció-típusok immár unalomig sulykolt pontszerűségére – védelemszakmai szempontból haszontalan és indokolatlan...)
29. hogy az ország meghatározott területét a lakosságnak a szükséges időtartamra el kell hagynia, egyben kijelölhető a kitelepített lakosság új tartózkodási helye, - Ó, istenkém: csak az alcsúti „magyar Wolfschanzét” ne kelljen az Orbán-famíliának elhagynia és a felcsúti Pancho-aréna melletti nyomorúságos kis parasztvityillóba költöznie! (Egyébként – megint csak az elvileg lehetséges terrorakció pontszerű jellegére való tekintettel - ez is védelemszakmai ostobaság…)
30. az államháztartásra vonatkozó szabályoktól eltérő rendelkezések alkalmazását, a költségvetési fejezetek között előirányzat-átcsoportosítások végrehajtását, egyes kiadási előirányzatok teljesítésének felfüggesztését felfüggeszthető, a központi költségvetésről szóló törvényben nem szereplő kiadások teljesítését, rendkívüli fizetési kötelezettség előírását, új bírságnem megállapítását, valamint a fizetési kötelezettségek és a bírságok mértékének módosítását, valamint a mentességek, kedvezményezek körének megszüntetését.” – De hát épp most született meg egy másik törvény, amely a központi költségvetésnek a kormány általi tetszőleges (és persze kontroll nélküli!) változtathatóságról intézkedik! Akkor ez (is) egy felesleges(sé vált) pont!

ProgBlog

- Hányan vannak bent?

- Ne-ne-nem tudom.

- Számoljuk meg!

(Luc Besson: Az ötödik elem - Korben Dallas szavai)

Most, hogy tegnap Orbán belengette a maga - egyébként kétszeresen is alaptörvénybe ütköző - népszavazás-kezdeményezését a migránsok „kötelező befogadásáról”, nem árt reálisan utánaszámolnunk, hogy vajon valójában mennyi migráns érkezhet meg az Európai Unió területére? A miniszterelnök „38,5 millió” potenciális menekültről beszélt a V4-ek február 15-i, prágai kormányfői tanácskozásán, Schiffer András pedig még rajta is bőven túltett, amikor február 22-i interjújában azt nyilatkozta, hogy „480 millió ember indulhat meg az egész bolygón, főleg Európa felé a következő években”.

…Mi van? Itt mindenkinek elgurult a gyógyszere?

Itt az ideje egy megalapozott számításnak – az alábbiakban ennek módszertanáról, a migráció anyagi-technikai szükségleti oldaláról és az így kapott eredményről lesz szó: hogy tisztán lássunk!

1. Módszertan

Amikor „a migrációról” van szó - arról, hogy „hányan jöhetnek?” -, akkor a legtöbbször elkezdik összeszámolgatni a lehetséges (háborús, vagy természeti hatások által sújtott) kibocsátó országok össznépességéből kiindulva ezt az elméleti kibocsátási volument. Függetlenül attól, hogy a „számlálók” egy tekintélyes része eleve nem a valós számokra kíváncsi, hanem egyértelműen politikai önérdekeitől – vagy: kényszerképzeteitől, szorongásaitól – vezéreltetve önigazolásra, valamint ön- és közriogatásra akarja a kapott számot felhasználni, ez a módszer egyébként is csupán nagyon bizonytalan eredményt adhat. Hiszen számos olyan tényező akad az érintett országokba, társadalmakban, amelyek közeljövőbeli, számos véletlen tényező alakulásától is függő hatásáról biztos információval nem rendelkezhetünk. Nincs az a stratégiai-játékelméleti modellezés, amely erre képes lenne. Így a számítás ezen útja, amely olyasmikből indulva keresi az „igazságot”, hogy hányan laktak a harcok előtt pl. Szíriában, vagy bármely más országban, abból eddig hányan és hová meneküllek el, vagy az aktuális és várható harcok mekkora és hol lakó tömegeket mozdíthatnak meg, stb., egyáltalán nem is alkalmasak a potenciálisan Európát valóban elérni képes migránsok számának megbecslésére.

Azonban van egy módszer, amely megadhatja ezt az értéket – és amellyel a számítás eredménye nem függ attól, hogy mekkora sikerrel, szerencsével, vagy épp objektivitással és tiszta szándékkal becsüljük meg a fent említett bizonytalan faktorokat. Ez a módszer a lehetséges maximális transzportkapacitás és transzport-finanszírozhatóság módszere: amikor is azt számítjuk ki, hogy egy-egy adott ország, népcsoport jelenlegi tartózkodási helyétől Európáig (az Európai Unió belépőpontjaiig) mekkora szállítókapacitás áll időben rendelkezésre – olyan szállítókapacitás, amelynek folyamatos fenntartása és működtetése ugyanakkor finanszírozható is az adott közösségnek ezen utazásra fordítható anyagi erőforrásaiból.

2. Ki fizeti a számlát?

De itt tennünk kell rögtön egy fontos megjegyzést! Számos helyen hallható-olvasható az a feltételezés, hogy a migránsokat és a migrációt „valakik a háttérből finanszírozzák”. Itt vannak nyilvánvalóan képtelen állítások is, amelye cáfolatába most, komolyságunkat megőrzendő, nem is megyünk bele – mint pl. hogy az USA vagy Izrael érdeke lenne az egész -, és vannak látszólag „racionális” feltételezések is, mint az, hogy akár az ISIS, akár Oroszország állhat mögötte finanszírozóként. Nézzük e ét utóbbi feltételezést – és pedig két aspektusból is!

Valóban fennáll-e az érdek?

Valóban létezik-e a megfelelő finanszírozási lehetőség, akár az anyagi erőforrások terén, akár ezen erőforrásoknak a migránsok kezeihez való eljuttatás tekintetében? (Semmiféle olyan adat, bizonyíték nem létezik, amely alátámaszthatná azt, hogy az EU felé megindult migránsok jellemzően és általában ne a saját erőforrásaikat felhasználva finanszírozták volna az utat. Vagy a lakóhelyükről kimentett, magukkal vitt pénzből, vagy pedig az első menekült-befogadó államban – Törökországban, Libanonban, Jordániában, stb. – végzett munkájukból megtakarított pénzből utaznak. Sehol sem volt tapasztalható, érzékelhető és okkal feltételezhető az, hogy „idegen ágensek” osztogattak volna útiköltségre valót közöttük…)

Oroszországnak elvileg talán még a mostani, meggyengült anyagi erőforrásai is fedezetet nyújthatnának arra, hogy fizesse egy milliós embertömeg utazását – ez fejenként nagyjából ezereurós tétel lenne „diszkontáron” – ám ezzel ott tartanánk, hogy milliárd eurós készpénz-mozgás jelenne meg eközben, amit egyszerűen képtelenség lenne „láthatatlanul” és nagy biztonsággal kivitelezni! Ha Oroszország érdekelt is abban, hogy az EU-t megzavaró konfliktusforrásként működjön a migráció, akkor is ezt sokkal inkább úgy intézi, hogy a szíriai beavatkozásával mozdít meg bizonyos lakosságtömeget – ám ez a tömeg valójában csupán néhány tízezres, semmiképp sem hoz döntő mennyiségi változást.

Maradna az ISIS-től és az ISIS-t a háttérből finanszírozó fundamentalista arab köröktől érkező migrációfinanszírozás lehetősége. Ez azonban azért sem lehetséges, mert maga az ISIS ehhez nem rendelkezik (és soha nem is rendelkezett) kellő anyagi fedezettel. A legjobb formájában is nagyjából százmillió dolláros anyagi bázissal bírt a szervezet, amelyet az utóbbi idők nyugati csapásai jelentősen apasztottak is – olyannyira, hogy a szervezetnek már a harcosainak járó zsold fizetése is gondokat okoz. Az arab háttértámogatóktól érkező összegek is legfeljebb az évi millió dolláros szinten állnak: ennél jelentősen többet nem is lehetne a rendelkezésre álló forrásaiból és az adott pénzügyi transzfer-lehetőségeikkel juttatni.

Mindebből pedig az következik, hogy ha a migráns utazni akar, akkor arra saját magának kell birtokolnia vagy megkeresnie a szükséges összeget.

3. Az alacsony GDP és a minimális szükségletek mint a migránsszám korlátai

Nem érkezhet „sokmillió” migráns a kibocsátó országokból Európába, mivel e kibocsátó társadalmakban a több ezer kilométeres út megtételéhez szükséges anyagi erőforrások, valamint a szállító- és ellátókapacitás nem áll ehhez rendelkezésre ahhoz elégséges mennyiségben, hogy „mindenkit”, aki el akar onnan távozni és Európába jönni, valóban el is lehessen juttatni oda. A kibocsátó országok által előállítható erőforrásoknak a migráció finanszírozására fordítható hányada egyszerűen nem elég arra, hogy „teljes népek” utazása abból finanszírozható lenne. Ne feledjük: az adott országok nem éppen magas egy főre jutó GDP-jének csupán töredéke fordítható/fordítódhat erre – hogy más ne említsek, a GDP tekintélyes hányada kerül egyszerűen elháborúzásra, vagy a harcok által megy veszendőbe.

Amikor itt a nem elégséges szállítókapacitásról és a nem elégséges finanszírozó kapacitásról beszélünk a Közel-Keletről, mindenek előtt pedig Szíriából az Európai Unió felé irányuló és valóban a menekültügyi konvenció hatálya alá tartozó okból menekültek esetében (nem keverve őket és nem véve egybe az egyéb, alapvetően gazdasági okoktól motivált migránsokkal), akkor tekintetbe és számításba kell vennünk még egy olyan tényezőt is, amely tovább szűkíti a valósan kalkulálható létszámot. Ez pedig nem más, mint az egyes migránscsoportok – nevezzük így – „utazási infrastruktúra- és komfortigénye”: az a tényező, hogy az egyes, egymástól eltérő kultúrákból érező csoportok mit tartanak „még elfogadható”, minimálisan szükséges eszköztárnak az utazásuk során.

Ha így vizsgálódunk, azt tapasztaljuk, hogy a szíriaiak, korábbi, megszokott létfeltételeik következtében, sokkal több eszközt igényelnek az utazáshoz, mint például a fekete-afrikai, vagy az indiai szubkontinens északi pereméről nekiinduló migránsok. Ez pedig azt is jelenti, hogy fajlagosan drágábban utaznak – így ez is csökkenti a potenciálisan az Európai Unióba valóban eljutni képes migránstömeg létszámát.

Amikor fentebb arról írtunk, hogy különbséget teszünk vizsgálatunk tárgya szempontjából a valódi, azaz háborús konfliktus elől menekülő, illetve gazdasági inspirációjú migráció között, akkor ezzel természetesen nem azt akartuk sugallni, hogy ez utóbbit, az ebből adódó migránsszámot nem kell belekalkulálnunk az EU határait elérni képes migráns-összlétszámba, mint ahogy arra sem gondolunk, hogy ők ne jelenthetnének problémákat. Azonban:

1. A gazdasági migránsok jelentős része annyira rossz eredeti, otthoni anyagi környezetből indul el, ami már önmagában csökkentőleg hat erre a migránscsoport-összlétszámra: hiszen képtelen egy hosszú utat finanszírozni. (A korábbi balkáni gazdasági migránshullám egyszeri és azóta lecsengett eset volt, így a közeljövő migrációs nyomás-számításai során ennek már alig van jelentősége.)

2. A gazdasági migránsok visszafordítása sokkal kevesebb társadalmi nehézséggel jár az EU-n és annak tagállamain belül, mit a közvéleményt és a politikát sokkal inkább megosztó valódi háborús menekültek kezelése, akik sokkal nagyobb eséllyel, létszámmal és sokkal hosszabb ideig élnek majd várhatóan közöttünk, mint gazdasági migránstársaik.

Itt tennünk kell egy megjegyzést. Sokan beszélnek arról és félnek attól, hogy a migrációnak „végtelen embertartalékai” vannak Ázsiában és Afrikában, mivel az ottani az embereket migrációra késztető természeti és társadalmi tényezők (háborúk, sanyarú gazdasági viszonyok, politikai, társadalmi és vallási ellentétek, valamint az éghajlat-változás) valószínűleg hosszú távon is fenn fognak állni. Emiatt emlegetnek „modern kori népvándorlást” is. (Erről alább még lesz szó: hogy ti. ez nem népvándorlás!) Azonban nem szabad arról elfeledkezni, miközben a migránsok várható tömegét számolgatjuk, hogy a kivándorlásra késztető társadalmi és/vagy természeti okok, valamint az ebből fakadó migrációs szándék önmagában még nem elégséges: az utazásnak vannak technikai-logisztikai és anyagi előfeltételei is. „Egy szál ruhában” nem lehet „ezerkilométereket” megtenni!

Minden pénzbe kerül és minden utazáshoz kell szállító- és ellátókapacitás, még akkor is, ha csupán a legelemibb, primitív feltételeket kell biztosítani. Ha ezeket is figyelembe vesszük, akkor kiderül, hogy ezek a tényezők a kibocsátó országokban, valamint az EU-n kívüli tranzitterületeken egyszerűen nem állnak rendelkezésre ahhoz elégséges mennyiségben, hogy „mindenkit”, aki el akar onnan távozni és Európába jönni, valóban el is lehessen juttatni.

Tehát: itt is érvényesül a jó stratégiai tervezés alapétele: nem a szándékokból kell kiindulni, hanem a lehetőségekből!

Mert: hiába „akarna” egy sokmillió emberből álló, igen heterogén motivációkkal rendelkező „elméleti tömeg” (akár) Nyugat-Európába vándorolni, ha erre a motivációi ugyan meglennének, ám a valós anyagi bázisuk ennek finanszírozásához nem lehet elégséges. Több millió ember egyszerűen nem tud igen rövid idő (néhány év) alatt több ezer kilométeres távolságokat megtenni úgy, hogy ennek erőforrásait sem az indulásakor nem birtokolja (mivel a kibocsátó közegben nem állnak rendelkezésre ekkora volumenben), sem pedig útközben nem juthat hozzájuk rendszerszerűen (mivel az út során bejárandó területek anyagi ellátóképessége ehhez túl csekély). Így nemhogy az akarat, de még a motiváció – vagy: a kényszerítő körülmények – sem elegendőek ahhoz, hogy a háborús konfliktusokkal sújtott, vagy épp az éghajlatváltozás által erősen érintett területekről „mindenki” átvándorolhasson Európába: mert ehhez végre is kell hajtani az utazást, az ehhez elengedhetetlen fizikai eszközök (szállító és ellátó infrastruktúra, anyagi erőforrások) nélkül pedig ez nem lehetséges nagy tömegeknek.

Még ha el is fogadnánk helytállóknak, kiindulási adataiban és módszertanában megalapozottaknak, valamint objektíveknek azon kalkulációkat, amelyek „harmincmilliós”, az Európai Uniót körülvevő migránskibocsátó potenciálról szólnak (mint ahogy ezek nem is megalapozott és nem is megfelelő módszertannal előállított számok!), akkor is azt kell mondanunk, hogy e „motivált tömegnek” valójában csupán töredéke – mintegy 5-6 millió fő – az, amely a követező néhány évben legalább elvi lehetőségként megjelenhetne az EU határain.

4. A migráció nem népvándorlás!

Sokan emlegetnek – a migránsszám-maximumhoz hasonlóan szintén akár tájékozatlanságból, akár szorongásaik által késztetve, de nem ritkán politikai-hatalmi hátsó szándékoktól motiváltan is – „népvándorlást” a mai migráció kapcsán. Itt ezért ki kell jelentenünk, hogy a mai migráció nem népvándorlás.

Népvándorlásnak azt nevezzük, ha egy népcsoport „intézményesen” keres magának új életteret, amelyet a saját (szervezett) haderejével hódít el másoktól. Erről most szó sincs – és szándék sincs erre, azaz nem létezik olyan népcsoport, amely a saját jövőjét, létét és fennmaradását úgy képzeli el és tervezte meg, hogy (akár erővel, a hadseregével is) egy másik földrajzi egységet akar magának megszerezni, kiszorítva, vagy elnyomva onnan a most ott élőket.¹

Az igazi népvándorlásnak valóban van kultúra-átrajzoló és az adott (meghódított) területen élő nép identitását, társadalmi stratégiáit átalakító következménye – azonban az emberiség történelme azt bizonyítja, hogy a jelenlegihez hasonló beszivárgás (migráció) – legyen az akár tömeges is – nem okozza a befogadó ország, kultúra átalakulását, sőt: maga a migránstömeg olvad bele a befogadó közegbe.² (Hacsak e közeg nem kifejezetten elutasító vele szemben.) Ha a befogadó ország, kultúra életerős és stabil, akkor éppen ez az életerő és stabilitás teszi a migráns számára vonzóvá és motiválttá a hasonulást. Persze maradnak „ortodox szigetek”, ám ezek valóságos társadalmi hatása (és veszélyessége) semmivel sem nagyobb, mint bármely már „ultrakonzervatív” kisebbségé. Ugyanis ezen ortodox/ultrakonzervatív közösségek társadalmi vonzóereje rendkívül csekély, semmiképpen sem tömeges: akik belépnek új tagokként az efféle közösségekbe, azok jellegzetesen azok az „identitáskeresők”, akik valamely személyes sikertelenségüket akarják ezzel kompenzálni. Hogy ez mennyire nem tömeges, mi sem mutatja jobban annál, hogy a szélsőséges, ortodox-ultrakonzervatív iszlám az Európai Unió tagállamaiban honos sokmilliós iszlám vallású lakosság soraiból csupán ezres nagyságrendben volt képes aktivitásra is kész szimpatizánsokat (ISIS-katonákat, vagy terrorakciókban résztvevőket) verbuválni: jellemzően tipikus „vesztes típusokat”, esetleg szociopatákat.³ Ez a típus jelen van minden társadalomban. [Magyarországon ők adják a radikális szélsőjobb „milicistáit”, „ultráit” (Magyar Gárda, Betyársereg, 2006 őszének randalírozói - vagy épp a minapi „NVI-kopaszok”)] – és ahogyan ők, úgy az európai iszlám szélsőségesek sem lesznek-lehetnek képesek a teljes társadalom átformálására.

5. Az egzisztenciális bizonytalanságra építő politikai önzés: szándékos figyelemelterelés

Ebből az következik, hogy alaptalan és hiteltelen az az állítás is, hogy a migráció az európai civilizáció alapjait teheti tönkre és hogy magát az európai civilizációt képes lenne a migrációsorán Európába jutó tömeg átformálni. Nem gondolhatjuk komolyan azt, hogy a potenciálisan Európába kerülő 5-6 millió migráns/menekült „nagy galibát”, alapvető változást tudna hozni (még ha akarna is) egy 500 milliós EU-ban: ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy, mondhatni, egy százalék sem csinál dzsihádot - vagy iszlám államot Európából.

Sokan itt arra is hivatkoznak, hogy az Európai Unió lakosságának egy/néhány százalékát kitevő migránsnépesség is robbanásszerű saját populációnövekedést fog produkálni – és ezáltal néhány évtizeden belül egyfajta „relatív többségbe” kerülnek majd. Ám akik ezt hangoztatják, aligha tudnak róla (vagy: ha tudják, akkor szándékosan elhallgatják), hogy az utóbbi egy-másfél-két évtizedben éppen a potenciális migránskibocsátó harmadik világbeli országokban történt egy – hogy úgy fogalmazzak – „népesedési paradigmaváltás”: a korábbi „sokgyerekes, otthonülő anyás” családmodell zömében átalakult. Immár az a trend és az egyre terjedő szokás e társadalmakban is (különösen az Európáig eljutni tudó migránsokat kibocsátó középosztályban), hogy az átlagos családonkénti gyerekszám erősen közelít a kettőhöz⁴!

Ebből pedig az következik, hogy semmi sem támasztja alá az Európát majd „túlszülő” migránsok feltételezését…

Nevetséges azt állítani, vagy attól retteg(tet)ni hogy az ország lakosságának egy százaléka képes „tönkretenni minket”, az egzisztenciánkat, a munkaerő-piacunkat és a kultúránkat: erre csak akkor képes egy maroknyi kisebbség, ha  ők vannak hatalmon [mint pl. a Fidesz]. Egy ország polgárai közül tömegesen csak akkor hiszik el ezt - hogy félteniük kell az egzisztenciájukat holmi szerencsétlen háborús menekültektől -, ha az a bizonyos egzisztencia már amúgy is instabil, éspedig részben magának a társadalom e részének a kompetenciahiánya, részben a kormány alkalmatlansága, tudatos önzése, a társadalomhoz-gazdasághoz való hozzá nem értése és nemtörődömsége okán.

[Lám, Németország polgárainak többsége egyáltalán nem érzi úgy, hogy ki kellene zárnia a menekülteket: a felmérés szerint 70%-uk úgy gondolja, hogy az ország ereje elég ahhoz, hogy gondoskodjon a migránsokról.⁵ (Méghozzá a magyarénál összehasonlíthatatlanul magasabb minőségben). Na, igen, a német gazdaság rendben van, ott az átlagpolgárnak nem kell rettegnie a jövőtől – és emiatt nem is hiszterizálódik. Mi sem jellemzőbb, mint hogy Németországban is a lecsúszott társadalmi csoportokban van fogadókészsége az idegenellenességnek, csak a sokszor éppen a saját kompetenciahiányuk következtében egzisztenciális és pozícióhátrányban lévők akarnak a saját problémáikért, hibáikért „másokat”, a „migráns-bűnbakot” felelőssé tenni, ezzel mentve fel önmagukat a felelősségviselés lelki terhe alól – akárcsak a hitleri időkben.

Ha adekvát módon akarjuk kezelni a migránskérdés „apropóján” a magyar társadalomban megfogalmazódó kérdéseket, akkor annak a különbségnek az okaiból kell kiindulnunk, amik miatt másképpen reagált a német társadalom többsége erre, mint ahogyan a magyar közvélemény egy hangos kisebbsége. Ez az ok pedig, mint említettem, az egzisztenciális stabilitásbeli különbségre vezethető vissza – mely különbség oka az eltérő gazdasági viszonyokban van. Azt pedig, hogy egy gazdaságban milyen viszonyok uralkodnak, végső soron annak a társadalomnak a társadalmi stratégiái határozzák meg, amelybe az adott gazdaság működik⁶.]

Nem célszerű elterelni engedni a figyelmünket az ország igazi, alapvető problémáiról és társadalmunk valóságos feladatairól azáltal, hogy ebben saját politikai szempontjaik alapján érdekelt erők (akár belföldről, akár külföldről) egy, az euroatlanti civilizáció sorsa szempontjából végül is marginális és tranziens valós fenyegetettséget jelentő jelenséget, a migrációt akarják a közgondolkodás központjában tartani.

¹ Amikor az ISIS – propagandacélzattal – arról beszél, hogy Európa egyes területeit „meg akarja hódítani az iszlám számára”, azért ezt komoly ember és komoly stratéga nem veszi készpénznek: kb. annyi ennek a valóságalapja (és annyira bírja ezt erőforrásokkal a militáns iszlám), mint amikor Észak-Korea az Egyesült Államok „legyőzéséről” beszél.

² Jó példa erre a jászok és kunok Magyarországra települése, akiknek kultúrájuk jelentősen, alapelemiben tért el a korabeli magyar kultúrától.

ProgBlog

„Valószerűtlen púpot a háton
Valószerűvé tenni kell.
Méghozzá úgy, hogy világnak hátát
Hajlítni kell egy púpig el.

És ha egy gigászi gerinc is hajlik,
Richard-nak púpja nagy mintát követ.
Meggörbedt időben meggörbedt férfi
Legelső divatfi még lehet.

Viszkető háttal bámuljuk őt,
Idők hajlását felismerők,
Mert Richard király a nagy vég előtt
Négy felvonásra divatba jött.”

Cseh Tamás: Dal a ravaszdi Shakespeare Williamról - 1981

„A kivárás jobb katona, mint az elsietés.”¹

Hosszú hónapok óta, több mint fél éve nem jelent meg új írás a Progresszív Blogon – ez azonban nem jelenti azt, hogy felhagytunk volna azzal a több mint fél évtizede felvállalt küldetéssel, amely annak idején létrehozta e blogot. …És nem jelenti azt sem, hogy időközben ne tettük volna a dolgunkat, ne állítottunk volna össze, készítettünk volna elő további közélet anyagokat…

…Azonban jött egy szökőár – amely nem csupán a kis magyar társadalmi állóvizet kavarta fel, hanem az európait is: a migránsok.

Kialakult egy olyan közhangulat, amely (mind Magyarországon, mind Európában) elkezdett valami egészen másról szólni, mint ami igazán fontos lett volna: mintha ez a „migráció-miazma” még az egyébként ép elmékre is rátelepedett volna és felgerjesztett volna bennük önmagukat is meglepő szorongásokat… Szorongó emberrel nem lehet észérvek mentén beszélgetni: ki kell várni, amíg enyhül valamelyest a szorongása – pontosabban: amíg elkezdi megsejteni, hogy az alapvető szorongását nem is az okozza, amire rávetíti azt.

Mára talán megint elég sok magyar kezdi megsejteni, hogy számára nem is a migráció jeleni a legnagyobb, az igazi veszélyt, hanem az, ha tovább halad az ország az „orbáni úton”:

• Nem a migránsok okozzák a magyar gazdaság – és benne a versenyszféra magyar tulajdonú részének – permanens termelékenységi és versenyképességi problémáit. Nem a migránsok miatt harmadannyira hatékony egy magyar „átlagcég”, mint az eu-s átlag.
• Nem a migránsok miatt rohadt le és vált gyakorlatilag mára működésképtelenné az egészségügy.
• Nem a migránsok az okai annak, hogy évről évre gyengül a magyar oktatás színvonala.
• Nem a migránsok miatt szegény immár annyira az ország negyede, hogy a kormány inkább jobbnak látta a Statisztikai Hivatallal megszüntettetni a létminimum-számítást.
• Az a bizonyos kétszázezer (a kormánytagok szerint nem is létező) gyerek sem a migránsok miatt éhezik hétvégéről hétvégére.
• Sehol az országban – de Európában sem – látni milliárdokat lopó migránsokat… Viszont Magyarországon egyre-másra keletkezek a semmiből tekintélyes kormányközeli magánvagyonok.
• Nem migránsok kormányozzák a közpénzeket százmilliárd számra felettébb szokatlan dolgokra költő Magyar Nemzeti Bankot sem.
• Nem a migránsok tartják évek óta távol az országtól a komoly működőtőke-befektetéseket.

…És még lehetne folytatni, hosszasan.

Nyilvánvaló, hogy Magyarországot nem a migránsok kormányozzák, de még csak nem is Brüsszel, vagy Soros György: Magyarországot Orbán Viktor kormányozza, a Fidesz élén… ha valamit változatni akarnak a magyarok a helyzetükön, akkor ezen kell változtatniuk!

…De még mielőtt a tulajdonképpen mondandóba belekezdek, jelzem, hogy szerepelni fognak a szövegben visszautalások: a blogon korábban megjelent írásokra, amelyekben részletesebben is írtunk már az e posztban említendő egyes jelenségekről… Épp ezért úgy érdemes olvasni ezt az írást, hogy ezek a hivatkozások se maradjanak ki!

„Egy darab test, egy darab gerinc, esik az egyik autónkra.”²

Hogyan lesz vége a Fidesz-korszaknak?

Mi-ki robbantja ki őket majd a hatalomból? – efféle kérdések forognak ma sokak, tömegek fejében Magyarországon. Lehet-e 2016 a vég kezdete Orbánnak?

Nos, ha magára Orbánra hallgatnánk, akkor éppenséggel nem: hiszen nemrég, a Fidesz-kongresszuson mondott beszédében megjósolta, hogy „a következő harminc évben is itt leszünk” - mármint, ő és társai, akiket/amit közönségesen csak „Fidesz”-nek neveznek.

A mi Richard királyunk épp a harmadik felvonása közepén jár – és nemrég bejelentkezett a negyedikre is. …De én most nem a mi Richardunkról akarok írni – ezt megtették már sokan a Fidesz-kongresszus óta, ki jól, ki rosszul, ki-ki a maga tudása, tehetsége, érdekei és indulatai szerint. Amiről írni fogok, az nem más, mint hogy mi az, ami még (akár) harminc év múlva is ott lesz Magyarországon, a közéletben és közgondolkodásban – és ami (újra és újra) lehetővé teszi a Fidesz-szerű karriereket. És arról is írok majd, hogy mi nincs meg (még?), ami elvehetné a hatalmat Orbánéktól.

A hit ajándéka

Mindezek előtt nézzük, miért éppen a Fideszé lett az a politikai többség, amely a szemünk előtt épülő-erősödő „örök hatalmat” biztosíthatja neki? Hiszen a rendszerválás idején nem utalt arra semmi sem, hogy épp ez az akkor „néhányszázalékos” párocska tesz szert ekkora és vele szemben ennyire „elnéző”, mellette minden „gazembersége”ellenére is szilárdan kitartó tömegbázisra.

A rendszerváltáskor a politikai hatalmat egy klasszikus magyar nemzeti konzervatív, mérsékelten etnicista párt, az MDF szerezte meg – azonban ez a párt politikai amatőrökből állt, a párt élén a „magánlopástól” irtózó miniszterelnökkel, a párt gazdasági ereje és holdudvara pedig össze sem volt mérhető az éppen a hatalomból leköszönt, politikai hatalmát gazdasági erőforrásokba konvertált MSZ(M)P-vel. Ráadásul ez utóbbi tele volt „profikkal”.

Ugyanakkor a Kádár-korszaknak volt egy, az MSZP-ben igen erősen továbbélő mentális hagyománya: a néptömegek, a szavazóbázis felé nem szabad önzőnek látszani, sem pedig fennhéjázónak. A Kádár-kisember (akiből az MSZP törzsszavazói lettek) a Kádár-szerű „kisember-politikusokat” kedvelte. Továbbá: ez egy egalitáriánus tömeg volt - így ez a saját szavazóbázis mindig érzékeny volt arra, ha a saját politikusaitól tapasztalt önzést, korrupciót, lopást: már a spontán privatizációt is rossz szemmel nézte. Ha a mából nézünk vissza az 1994 és 1998 közötti időkre, akkor a „politikusbűnözés” sokkal kisebb volumenben, sokkal szervezetlenebbül folyt szinte megmaradt a szokásos magyar ügyeskedés szintjén. Olajszőkítés, állami, vagy régi pártingatlanok megszerezgetése jelentették a csúcsokat – de az fel sem merülhetett volna, hogy a szavazóbázis tulajdonképpen egyetértsen azzal, ha a pártja-politikusai a hatalmukkal visszaélve oligarchákká teszik magukat és közvetlen szövetségeseiket. Lényegében az volt e szavazóbázis elvárása a hatalommal és a saját pártjával szemben, hogy „az egész nép” érdekében politizáljon.

A baloldalnak így és ezért nem állt rendelkezésére az az eszköz – egyfajta, a társadalommal kapcsolatos gondolkodásmód -, amely biztosította a jobboldal politikai-hatalmi sikerét. A jobboldalnak ugyanis „hatalmi hagyománya” volt az, hogy megengedhetőnek, sőt, magától értetődőnek tartotta-tarthatta azt, hogy semmiféle közösséget, szolidaritást ne vállaljon a más társadalmi csoportokhoz tartozókkal és hogy ne érezze szükségét a feléjük mutatott politikai felelősségnek. Ez a jobboldali uralmi elit-hagyomány ötvöződött a Fideszben az annak vezetőit jellemző gátlástalan hatalomvággyal.

A jobboldali szavazó nem várt-vár el „általános társadalmi szolidaritást”, mint ahogy nem is csupán azért támogatta-támogatja a saját pártját, hogy az a hatalom birtokában „készpénzzel fizesse ki a támogatását”: amíg a baloldali szavazó nem tolerálja ha a saját pártja vezetői „urizálnak” és elvárja az „egyenlőséget”, addig a („klasszikus”, a magyar etnicista-kontraszelektáló hagyomány szerinti) jobboldali szavazó azt várja el, hogy „ő uralkodjon”. Az ő ország- és világképe domináljon, az ő szellemi és kulturális horizontja legyen a mérce az országban. Persze, az „ingyenpénzt” (értsd: a hatalomtól kontraszelektív módon juttatott javakat, stallumokat) is szereti – ám egészen jól és sokáig elvan úgy is, ha csak „szimbolikusan” az övé az ország.

A baloldalnak ahhoz, hogy egyben tarthassa a szavazóbázisát, mindenkor komoly jóléti intézkedésére volt szüksége. Valahányszor ez megroppant, a baloldali szavazóbázis egy jelentős része el is bizonytalanodott és elpártolt – mint azt láthattuk akár a Bokros-csomag, akár a 2006 őszétől induló megszorítások következményeként.

Ezzel szemben a jobboldal saját szavazóbázisa, mondhatni, nem csupán „materiális” jellegű igényeket támasztott a saját politikai vezetőivel-erejével szemben. A jobboldal törzsszavazói „fent akartak lenni”, azt vártáj és várják el ma is a Fidesztől, hogy tartsa távol a hatalomtól a „másokat” – kommunistákat, szocialistákat, liberálisokat (ami náluk kvázi egyenlő a „zsidókkal”), - és őket a „jó, igazi, keresztény és jobb társaságbeli (értsd: „nem proli”) embereket” tegyék meg és tartsák a társadalom vezető erejének, és persze (hogy úgy mondjam) „a társadalom céljának” is: ez azt jelenti, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül csoportosíttatják át magukhoz a társadalom megtermelt erőforrásait. Ez az a (kontraszelektív) jobboldali hagyomány, amelyről fentebb mint szolidaritás- és felelősségmentes attitűdről írtam…

Ez a Fidesz-siker igazi alapja: annak oka, hogy ma Magyarországnak egy (szlogenjeiben) jobboldali kormánya van, annak ellenére, hogy a rendszerváltáskor a baloldal sokkal-sokkal erősebb gazdasági és szervezeti pozíciókból startolt, nem más az oka, mint ez a „gátlástalanabb” politikai közösségi hagyomány!

Ez hozta és hozza manapság is létre a közjavakat a legkisebb gátlást nélkülöző módon és rendszerszerűen nagy, és az államhatalommal szimbiózisban élő magántőkékké alakító rezsimet, ami a Fidesz-világot jellemi és ami e világ alapvető célja is egyben. A baloldaliak és liberálisok sokkal gátlásosabban loptak – ráadásul a saját szavazóbázisaik is sokkal kevésbé fogadták el ezt és sokkal kevésbé tekintették „a dominancia eszközének”, mint jobboldali versenytársaik. Titokban kellett csinálniuk, ami viszont ellehetetlenítette a rendszerszerűséget és az igazán nagy volument, ráadásul nem is volt ehhez meg az a fajta abszolút hatalmuk, mint 2010 óta a Fidesznek: amelynek birtokában a jogszabályi környezetet, az ellenőrző és az igazságszolgáltatási rendszereket is a maguk számára biztonságosakká alakíthatták volna át.

„Mi lesz itt? - Mi leszünk itt!”³

Ami 2010 óta folyik, azt nevezhetjük az eredeti tőkefelhalmozás második felvonásának: a rendszerváltás első két évtizedében így-úgy megszerzett és gyarapított „Fidesz-tőke” nagyságrendekkel nagyobbá hizlalása az abszolút hatalom birtokában, állami és eu-s források magánvagyonná alakításával.

Ezzel a fajta eredeti tőkefelhalmozással, amely napjainkban folyik, az a probléma, hogy az így újonnan és mesterségesen létrehozott nagytőkés elitnek hiányoznak azok a mentalitásbeli-gondolkodásmódbeli alapjai⁴, amelyekre - ha később rárétegeződne a szaktudás - valódi versenyképesség születhetne. Ez az új gazdasági elit szocializációját és társadalmi stratégiáit tekintve (azaz: céljait és az azok eléréséhez használatos eszközeit, módszereit illetően) gyökeresen különbözik nyugati potenciális versenytársaitól – épp ezért nem találni egyetlen „startupot” sem ebben a brancsban. Márpedig sem a szocializáció, sem a stratégiák nem változnak meg csupán attól, hogy valakinek az államhatalom segítségével „lesz sok pénze”: ugyanaz él tovább a fejében, mint korábban és ugyanazokat a módszereket használja majd céljait elérendő, mint korábban – csak legfeljebb messze nagyobb anyagi erők birtokában.

A hatékonyság és a versenyképesség – vagy akár a startup - a fejekben kezdődik és nem a tőkével: Magyarországon pedig a jelenlegi uralmi elit éppen fordítva ügyködik: tőkésít – és ettől várja aztán a gazdaság megerősödését. (A jobbik esetben – mert lehet, hogy csupán meg akar gazdagodni és ezzel párhuzamosan csupán minden, a megbuktatásához esetlegesen felhasználható erőforrást a maga kezében akar tudni, és eközben magasról tesz arra, hogy ebből az egészből lesz-e, lehet-e valaha is megalapozott gazdasági növekedés és versenyképesség…)

ProgBlog

„A félművelt teológus: színtiszta eretnek.”

Szalkay Balázs ferences szerzetes - 1438

1. Miről szól a vita?

ProgBlog

„’‘Verdammte Zivilisten‘’, sagt der Oberst und meint damit die Pressedame.”

(„’’Átkozott civilek’’, mondja az ezredes és ezzel az újságírónőre gondol.”)

Carsten Stormer: Das Leben ist ein wildes Tier (Az élet egy vadállat) - 2011

Mióta 2010 vége felé elkezdtek megjelenni a magyar közéletben a rendszer- és hatalomkritikus civilmozgalmak, azóta folyamatos kérdés, hogy e civilmozgalmak miképpen viszonyuljanak a pártokhoz? Elfogadják-e azok alkalmankénti, egyes akciókhoz kötődő, vagy akár stratégiai közeledését? Nem hiteltelenítik-e el magukat a civilmozgalmak és a bennük szereplők azzal, ha „közösködnek” a pártokkal?

Ezt a kérdést sokan, sokszor és sokféleképpen feltették már az elmúlt években – de érdemes a kérdést fordítva is feltennünk: megéri-e egy politikai erőnek a közösködés ezekkel a civilmozgalmakkal és e mozgalmak „arcaival”?

Nyilvánvaló, hogy a pártok azért törekszenek a civilmozgalmakkal való együttműködése, együttes fellépésre, mert ettől a saját maguk megerősödését, népszerűbbé és támogatottabbá válását remélik. És persze ne legyünk rosszindulatúak: az is megeshet, hogy egyes pártok egyes civilmozgalmakat és-akciókat azért szeretnének támogatni, mert egyszerűen egyetértenek azok céljával.

A civilmozgalmak pedig a szerint viszonyulnak a pártokhoz és a pártok felől érkező közeledési kísérletekhez és együttműködési javaslatokhoz, hogy aktuálisan épp a saját „civilszüzességüket” féltik-e inkább egy, a pártokkal való közösködésük miatti „bemocskolódástól”, vagy éppen (például a 2014-es választások közeledtével) ez a félelmük felülíródik a „mégis együttműködéstől” remélt politikai siker miatt.

Az elmúlt évekből vannak példák a teljes elzárkózástól a teljes egyesülésig. Általában az elzárkózás a jellemzőbb, de azét van komoly ellenpélda is: amikor még 2012 őszén a Milla beállt a Bajnai-féle Együttbe¹. Azonban sem az elzárkózás, sem az együttműködés nem hozott döntő áttörést és tömeges támogatottságot egyetlen civilmozgalomnak sem, és persze egyetlen pártnak sem.

Fontos kérdés, hogy vajon miért nem? Azért fontos erre a kérdésre válaszolnunk, mert így kaphatunk a címben feltett kérésre is választ: egyáltalán van-e értelme – azaz: politikai haszna – a civilmozgalmakkal való együttműködésnek? Ezt a kérdést meg lehet úgy is fogalmazni, hogy számíthat-e valós tömegbázis-növekedésre egy (nyilván demokratikus) párt attól, ha együttműködik akár valamely jelenleg is létező, akár egy, a jövőben létrejövő és az eddigiekhez (pl. a Millához, vagy a most éledező DEMOSZ-hoz²) hasonló civilmozgalommal?

Az eléggé nyilvánvaló, hogy a jelenleg létező, úgynevezett „ellenzéki-demokrata” pártoknak ez már nagyjából mindegy: hiszen e pártok belső okok kövezetében képtelenek általában véve bármiféle komoly támogatottság-növelésre. Az az MSZP, amely öt éve képtelen a Fidesz horrorkormányzásából bármit is profitálni, attól sem lesz támogathatóbb, ha támogat bármiféle civilkezdeményezést, hiszen ma az elvileg ugyan választani akaró, ám pártpreferenciával mégsem rendelkező „aktív bizonytalan” politikai hontalanok táborában az MSZP szimbolizálja az abszolút lejáratódottságot. A DK pedig valójában nem is párt, hanem egy Gyurcsány Ferenc nosztalgia-fanclub. Együttékről pedig tudjuk, hogy ők harmadik éve magukba olvasztották ugyan az akkori két legnagyobb civilmozgalmat (a Millát és a Szolidaritást) és mégsem tudnak elmozdulni a 2-3%-os támogatottsági értékről.

Így az maradt releváns kérdésként meg, hogy egy újonnan szerveződő demokrata pártnak érdemes lehet-e megkísérelnie a civilekkel való politikai természetű kooperációt – már feltéve, hogy erre az egyes civilmozgalmak egyáltalán nyitottak lennének?

A kérdés más megfogalmazásban úgy hangzik, hogy jelenthetnek-e valós politikai erőforrást e civilmozgalmak egy új politikai erő számára?

Ehhez két dolgot kell megvizsgálni:

1. Pontosabban miféle politikai erőről lehet szó és e politikai erő miféle elsődleges tömegbázisra támaszkodhatna és miféle politikai paradigmát képviselhetne?
2. Miféle elképzelések mentén léteznek³ a létező és alakuló civilmozgalmak – és jellemzően milyen közegekből jönnek e mozgalmak szervezői és tagsága?

Nézzük az első kérdést, a párt lehetséges milyenségét!

Ezzel korábbi írásainkban már foglalkoztunk és tisztáztuk, hogy új pártot csak akkor van értelme szervezni és csak akkor számíthat számottevő és gyorsan növekvő támogatottságra, ha:

• valamely, eddig le nem fedett jelentős létszámú társadalmi érdek- és értékcsoport képviseletében lép fel,
• a magyar politikai életből és a magyar társadalomból-gazdaságból hiányzó, de a sikeres Magyarországhoz nélkülözhetetlen politikai paradigmát testesít meg.

Ezekből kiindulva arra juthatunk, hogy egy européer-euroatlanti orientációjú, meritokrata és a liberális demokrácia modelljét követő pártnak lehet esélye, amely párt a korábbiakban általunk már (persze leegyszerűsítve) „GDP-termelőknek” elnevezett érdek- és értékcsoportot képviseli és rájuk számít elsődleges szavazóbázisaként.⁴ Ebből következően ez a képzeletbeli párt nyilván nagyonis komplex rendszerekben gondolkodó, szakmailag-pénzügyileg megalapozott, piacgazdaság-orientált („kapitalistabarát”) politikai programot hirdetne meg, mentesen mindenféle underground szellemi divatoktól – egyfajta „holisztikus-dinamikus Bajnai-hard” stílusban.

Most pedig nézzük a második kérdést, azaz a civilek „milyenségét” – különös tekintettel arra, hogy e mozgalmak eszmeisége, gyakorlata, valamint a bennük mozgalmárkodók elképzelései és személyisége mennyire kompatibilisek az előbb leírt párt jellemzőivel?

Amit a 2010 vége óta konzisztensen megtapasztalt civilmozgalmi jellemzőkről tudunk, azt kell mondanunk, hogy ez a kompatibilitás igen kicsi.

• E mozgalmak mindenek előtt nélkülözik az eredményes tevékenységhez szükséges strukturáltságot, ami leginkább a kidolgozott és a mérhető, eredményekben megmutatkozó valós teljesítményekre alapozó belső káderpolitikai és hierarchia szinte teljes hiányát jelenti. Kis ügyeket és kis létszámú közösségeket persze lehetséges így működtetni, ám általánosabb társadalmi-politikai célokra törekvő és nagy létszámú mozgalmakban ez a strukturálatlanság már-már a működésképtelenség és eredménytelenség „szinonimája”.
• A magyarországi civilmozgalmakra jellemző az akár a legapróbb, lényegtelen dolgokban is a terjengős és mederben nem tartott vita. Ezt ők „demokrata erénynek” fogják fel, ám valójában csak következménye (és megjelenési formája is egyben) az említett szervezeti strukturálatlanságnak - és persze a mozgalomban résztvevők saját szellemi „parttalanságának” is.
• Mind a célod definiálásában, mind az ezekhez szükséges eszközök feltérképezésében és hozzárendelésében vagy teljességgel módszertelenek (azaz: nem tervezik el előzetesen azt a stratégiai döntési struktúrát-módszertant, amelyben a célok és eszközök megválogatása történni fog), vagy pedig olyan döntési módszereket alkalmaznak, amelyek inadekvátak (pl. a „bázisdemokráciát”, vagy az „ötletelést”, esetleg nyílt, virtuális javaslat-felvetési, vita- és döntéshozatali fórumokat) és ezért szükségképpen vezetnek eredménytelenséghez.⁵
• Akciókban gondolkodnak, nem pedig folyamtokban.
• Jellemzően nem számolnak az általuk kitűzött célok – vagy a képviselt elképzeléseik – társadalmi, gazdasági, politikai, alkotmányozási-törvényhozási, hatalmi és intézményi struktúrákbeli összefüggéseivel, következményeivel, illetve azzal sem, hogy e célok és ideák vajon megvalósulhatnak-e anélkül, hogy a jelenlegi hatalmi struktúrát („NER”) és politikai-társadalmi paradigmát egy másikkal váltanánk fel.
• E mozgalmak és mozgalmárok jelentős többsége „irtózik” a „direkt politizálástól” – noha egyértelmű, hogy a jelen politikai rendszerben még a legszűkebben vett civilmozgalmi aktivitás lehetőségei is egyre inkább megszűnnek.
• A mozgalmárok döntő többsége az „alternatív”-humánértelmiségi szubkultúrákból jön – jellemzően e szubkultúrák világképe és értékorientációja (szó szerint és átvitt értelemben is „radikálisan”) eltérő attól, mint a fentebb leírt képzeletbeli párté lenne.

Ezeknek a civilmozgalmakra és –mozgalmárokra jellemző sajátosságoknak az a következménye, hogy e mozgalmak sikertelenek, hamar kifulladnak és érdektelenné válnak. És ha a fentebb leírt képzeletbeli „Magyar Meritokrata Párt” elsődleges bázisába tartozók alkalmanként ki is mennek egy-egy, a civilmozgalmak által szervezett akcióra, tüntetésre⁶, mondhatni „megvan a véleményük” e mozgalmakról, azok céltalanságáról, szervezetlenségéről és a mozgalmárok személyéről, gondolkodásmódjáról is!⁷ Ebből az következik, hogy e civilmozgalmak létszámbeli támogatottsága csekély: valójában nem is igen terjed túl azokon a szubkultúrákon, ahonnan a mozgalmárok kikerülnek.

Mindezekből következően megállapíthatjuk, hogy e civilmozgalmak nem jelenthetnek valóságos erőforrást egy, a fentebb jellemzetthez hasonló és a magyar politikai palettán egyedül sikerképesnek (és egyúttal hasznosnak, kívánatosnak) számító leendő politikai erő, párt számára.

• Szellemi erőforrásokra e párt ezekből a civilközegekből már csak azért sem számíthatna, mert e civilkörök szellemi irányultsága, horizontja, paradigmái és elképzelései merőben ellentétesek és ráadásul korlátosak is: a doktrinertől a divatosakon át a habókosig terjednek.
• A valóságos társadalmi támogatottságuk igen csekély – hogy ez mennyire így van, bizonyítják az e mozgalmak által a saját témáik mentén (hajléktalanok támogatása, jogvédelem, stb.) megrendezett tüntetések, amelyeken legfeljebb néhány százan-ezren jelentek meg. A mozgalmaktól valóságosan kapható támogatói bázis méretét jól példázta a Haza és Haladás/Együtt és Bajnai esete is: nyilván azért kötöttel szövetséget a „hatalmas támogatottságú” Millával, hogy ezzel ráépülhessenek annak tömegbázisára és a maguk hasznára fordíthassák a népszerűségét. Ám kiderült, hogy nagyon más dolog egyfelől az évente egy-kétszer a tüntetésre kimenő néhány tízezer ember és másfelől a valódi tömegtámogatottság. Azt viszont „elérte” Bajnai a Milla- (és Szolidaritás)-paktummal, hogy hiteltelenné tette magát a számára is potenciálisan az elsődleges szavazóbázist jelentő „GDP-termelők” szemében - valójában az ő kiábrándulásuk és elpártolásuk okozta az Együtt gyors és brutális kedveltség-zuhanását: mert nem képviselheti valaki egyszerre a meritokrata értékrendet és a (GDP-termelőék szemével nézve) „felelőtlen alternatív linkséget”!

Megállapíthatjuk, hogy a civilmozgalmak „inkább jelentenének terhet, mintsem szárnyat”: arra semmiképp sem alkalmasak, hogy erőforrások és hasznos, fegyelmezett, ütőképes szövetségesek („segédcsapatok”) legyenek a várható politikai küzdelmekben.

Azokról a politikusok, akik pártjuk erősödését részben a civilekkel való kooperálástól remélik, két dolgot állapíthatunk meg, amely két dolog akár külön-külön, akár együttesen ott lehet a motivációikban:

1. Egy valójában nem is létező, nem valóságos erőforrásra akarják alapozni a pártjuk tömegbázis-növelési stratégiáját.
2. Saját szervezet- és tömegbázis-építési munkát és invenciót akarnak megspórolni azzal, hogy egy (feltételezett) „kész szervezetet-tömegbázist” integrálnak.

…Magyarán: ostobák és/vagy lusták!

Egy (ma még persze csak képzeletbeli) meritokrata párt szervezői viszont sem ostobák, sem lusták nem lehetnek: ezt nem fogadná el tőlük az az elsődleges tömegbázis, amely valóban rendelkezésre áll és megszólításra vár: a GDP-termelőink! Mindebből következően nem kellenek a civilek!

¹ Ez egészen pontosan úgy történt 2012. október 26-án, hogy a Milla, a Haza és Haladás és a Szolidaritás együttesen alapították meg az Együtt 2014-t, amelyhez később csatlakozott az LMP-szakadárokból megalakult PM is (amely azóta ki is lépett). A Milla aztán 2014. március 30-án bejelengette, hogy önálló szerveződésként megszűnik.

ProgBlog

„... and Socialist governments traditionally do make a financial mess. They [socialists] always run out of other people's money. It's quite a characteristic of them.”

(„... és a szocialista kormányok hagyományosan pénzügyi káoszt csinálnak. Ők [a szocialisták] mindig kifogynak a mások pénzéből. Ez elég jellemző rájuk.”)

Idézet Margaret Thatchernek a Thames TV This Week c. műsorában adott interjújából – 1976. február 5.

1. Jólét a mások pénzéből

Sírnak a civilmozgalmárok, hogy hiába várjátok, csak nem alakul ki az autonóm magyar állampolgár, meg hogy nem jött létre a spontán közösségalkotás képessége, amely alulról alakítaná a társadalmat. Hát, elmondjuk nektek, hogy mindezek a polgári gondolkodásmód elemei, amely gondolkodásmód egyenes következménye a kapitalizmus, nem pedig a kommunizmus, vagy annak valamiféle számotokra szimpatikus, újracsomagolt, divatos formája!

…Értjük mi, persze, hogy ezek a fiúk-lányok sok divatosat összeolvastak, meg jártak-járnak olyan vitaestekre, ahol csupa olyan ember „cserél eszmét”, akik soha egyetlen percet sem töltöttek el a versenyszférában, továbbá, akiknek az ember egyéni és társas/társadalmi viselkedésével foglalkozó tudományokról halvány fingjuk sincs, ezért aztán képesek hinni és propagálni olyasmiket, amelyekről e tudományok megállapították, hogy ellentétesek a legalapvetőbb, minket irányító természettudományos szabályokkal.

…Meg azt is értjük, hogy vannak (a mozgalomban is, a megnyilatkozásaik által egyértelműen igazoltan) olyanok, akik:

• utálnak rendszerezetten, szervezetten, átgondoltan és fegyelmezetten dolgozni,
• ennek ellenére szeretnének (jól) megélni,
• hogy a maguk faszságaival foglalkozhassanak.

Ezek az emberek azért kritizálják a piacgazdaságot, mert ott teljesítményverseny van – ami nem mellesleg a demokrácia leglényegi eleme is (de erről majd később…) - és e teljesítményverseny frusztrálja őket, mivel annyira azért ismeri magukat, hogy tudják: lusták és rendszertelenek, ezért aztán teljesítményképtelenek. Ezért fogják magukat és nekiállnak a piacgazdaságon kívüli paradigmákat gyártani (pl. „a Nyugat/a kapitalizmus haldoklik!”) – vészkijáratot keresni az őket (a saját alkalmatlanságuk miatti teljesítményképtelenségük miatt frusztráló) valóságból.

Most szólok: nincs ilyen vészkijárat!

És most szólok, hogy nem fogjuk hagyni azt sem, hogy ezek a senkiháziak élősködjenek a mi munkánkon: „harmadik generációs emberi jogokat” követelve, amik nagyjából azt jelentenék, hogy a dologkerülőknek is „alapvető emberi joguk”, hogy jóltartsa valaki őket. (Az elképzeléseik szerint ez a valaki az állam lenne, amely erővel vonná el az ehhez szükséges pénz a pénz megtermelőitől – az az állam, amelyet egyébként mint jó anarchisták, le akarnak rombolni!)

Ha ezek az alakok jók lennének matekból, akkor maguk is egykönnyen végigszámolhatnák, hogy a kiadási oldalon jelentkező tételeknek kell legyen fedezetük a termelési oldalon. Ha nincs (ha többet osztunk, mint amennyit termeltünk) akkor jön az adósságválság (Görögország, Spanyolország 2011 után), vagy az infláció, vagy a nyomor – rendszerint e három együtt! …És akkor nemhogy a „harmadik generációs emberi jogoknak”, de még az első generációsoknak is lőttek, éspedig szó szerint: fegyverekkel! Mert: „Ha az arany elveszette az értékét, akkor nincs fedezet. Akkor vérnek kell folyni, hogy legyen valahogy. Vérrel fogunk fizetni, hogy legyen valahogy - és muszáj az én véremmel kifizetni ennek az egész hazugságnak az árát?”¹

…Éppen ezért itt nem lesz se syrizázás, se podemosozás, de még dinamózgatás² se: hogy ne a mi vérünkkel-pénzünkkel-munkánkkal kelljen kifizetni majd az újkommunista hazugság, ingyenélés és trógerség árát!

„Feltétel nélküli alapjövedelem”, meg „harmadik generációs emberi jogok” helyett meló lesz és tanulás – vagy lehet menni görögnek-spanyolnak! De aki német, vagy svéd életszínvonalat („jól-létet” – egy újabb alternatívoskodó faszsággal élve) akar, az tanuljon meg németként-svédként gondolkodni, viselkedni és dolgozni! És ha azt látjuk – amit egyébként már sejtünk – hogy ez a balfasz magyar nép képtelen erre átállni, akkor bizony mi lelépünk: elmegyünk azokba az országokba, ahol úgy gondolkodnak, ahogy mi is! A folyamat már javában tart – és ugyan ki lesz, aki majd eltartja a sok ingyenélés-vágyót, kitől lehet akkor azt a bizonyos feltétel nélküli alapjövedelemre valót lehúzni?

…Lázár János rosszul, rossz pontjukon támadja a „civileket”: nem az velük a baj, hogy (ha egyáltalán igaz…) „lopják a norvégpénzt”. A baj az velük, hogy a mi pénzünket akarják ellopni!³

A mi pénzünket, GDP-termelőkét.

2. Mi is az a demokrácia?

De nem csak el akarják lopni, hanem olyan társadalmi és gazdasági „rendszert” is ránk akarnak erőltetni, amelyben aztán meg sem tudjuk termelni ezt a pénzt, mert ez az általuk propagált rendszer „csak” az ember legalapvetőbb tulajdonságaival nem egyezne! …Ti még a Fidesznél is rosszabbak vagytok-lennétek, ha egyszer hatalomra kerülnétek: hiszen a Fidesz „csak” a megkeresett pénzünk egy részére ácsingózik – ti, újkomcsi gyerekek viszont azt is meg akarjátok akadályozni, hogy pénzt keressünk, éspedig az egyetlen tartósan lehetséges módon, azaz kapitalista vállalkozásokkal-vállalkozásokban.

…De mit is mondanak még ezen kívül pedig ezek a drága fiúk és lányok?

• „Igazságosnak” kiáltanak ki egy olyan rendszert, amelyben kiugró tehetséggel és munkával sem lehet kiugró jövedelemre szert tenni.
• „Igazságosnak” hirdetnek egy olyan rendszert, amelyben aki (saját döntése alapján) nem dolgozik, az éppúgy megél, mint aki kiválóan teljesít.
• „Igazságosnak” állítanak be egy olyan rendszert, amelyben a hozzájuk hasonló teljesítménytelen alakok vezette állam szabná meg, hogy legfeljebb mennyit kereshetünk, akkor is, ha egészen rendkívüli tudás, innovativitás és kreativitás párosul valakiben kivételes szorgalommal, szervezőkészséggel és tetterővel.
• „Igazságosnak” reklámoznak az együgyű (ún. „etatista”) nép körében (amely hozzájuk hasonlóan szeretne hassüttetés+zabálás kombóval, gondolkodás, kockázat- és felelősségvállalás nélkül élni, mint Marci Hevesen) egy olyan rendszert, amelyben – idézem - „senki nem érzi különbnek magát a másiknál csak azért, mert ezt vagy azt jobban tud”. Hát könyörgünk: ugyan mi más lehetne jogos alapja annak, hogy többre tartsuk magunkat, ha nem a tudásunk és a teljesítményünk? Ezt még az „őskommunisták” is elismerték, amikor sztahanovista mozgalmat hirdettek!

…És ezzel ott is vagyunk a lényegnél – t. i. a demokrácia lényegénél. A demokrácia abban különbözik az autokráciától, hogy a pozíciót és a javakat teljesítményalapon lehet megszerezni, nem pedig valamely kontraszelektív elv-gyakorlat szerint. A demokrácia nem azt jelenti, hogy „mind egyenlők vagyunk!” - a demokrácia azt jelenti, hogy közöttünk (pozícóbeli, sikerességbeli, anyagi és elismertségbeli) különbséget éppen a tudásunk és a teljesítményünk tesz és tehet, és nem másvalami, vagy másvalaki. A demokrácia, a demokrataság nem pusztán az, hogy „mindenkit meghallgatunk”. A demokrácia, a demokrataság az, hogy mielőtt megszólalok, alaposan felkészülök: a demokrácia a kompetens polgárok uralma. A demokrácia, a demokrataság az, hogy az okosakat, felkészülteket és szisztematikusokat hallgatjuk meg és rájuk is hallgatunk - mert ezáltal működik a tudás- és teljesítményalapú pozícionálódás: hogy a vezetőink a legfelkészültebb és legkompetensebb emberek.

A demokrácia az igazságos, mert kompetencia- és teljesítményalapú egyenlőtlenségek világa. Ha demokratáknak valljuk magunkat, akkor az a feladatunk – és azzal óvjuk a demokráciát -, hogy ügyeljünk rá: valóban csak a kompetenciák és a teljesítmények alapján létezhessenek egyenlőtlenségek a társadalmunkban!

Mindebből következően, egy demokrata és egy demokratikus közösség egy társadalmi és politikai program elkészítése során éppenséggel nem ad teret „bárkinek és bárminek”, hanem szelektál, éspedig a rendszerszerű felkészültség és konstruktivitás kritériumrendszere alapján.

3. Ideológia helyett technológia!

Figyelmeztetünk mindenkit: a XIX. és XX. századi nagy „ideológia megújulás” – a kommunizmus – egy végső soron vesztes és az emberi életet mind egyéni, mint közösségi szinten megnyomorító „eredményt” szült. Ezek alapján vajon miért reményeknek egyesek abban, hogy a XXI. század „kommunizmusai” ettől eltérő eredményt produkálhatnak majd? Honnan veszik a bátorságot egyesek ahhoz, hogy egy újabb nyomorkörbe akarják belecsalogatni a szegény, dezorientált, frusztrálódott tömegeket?

A kommunizmussal is az volt a baj, hogy az ideológia felől akarta megváltoztatni, élhetőbbé tenni a társadalmat – pedig erre csak a technológia lehet képes. A nagy pozitív társadalmi átalakulások – és ezáltal az egyre növekvő emberi szabadság is – mindig, kivétel nélkül a technológiai fejlődés felől köszöntött be.

A technológiai fejlődést pedig a tudásbirtokosok biztosítják, nem az ingyenélők és habókosok. Ezért jogos az, hogy a tudásbirtokosoktól ne vonhassanak el még többet akármire is hivatkozva ez utóbbiak. Higgyétek el: mi, tudásbirtokosok, pontosan tudjuk, hogy abból, ami a mi munkánk eredménye, mennyi jár nektek – és annyit is kaptok belőle. Ha kevésnek érzitek, gyertek át a mi oldalunkra!

Ezzel kapcsolatban még valami fontos: ne keverjétek össze (szándékosan) a semmittevők általatok követelt eltartási kötelezettségét a társadalmi szolidaritással, mert ez utóbbi azt jelenti, hogy az önhibájukon és/vagy objektív okokból elesetteken kell segítenünk – és azt meg is tesszük, hiszen mi a felzárkóztató szolidaritásban hiszünk, mivel ezzel lehet elérni a demokrácia azon fontos funkcióját, hogy lehetőleg mindenki maximálisan bontakoztathassa ki a képességeit. Ám akik úgy döntenek – mint ti is -, hogy azt sem bontakoztatjátok ki magatokban, amire pedig a GDP-növekmény érdekében képesek lennétek, azok vajon milyen alapon várnak el másoktól szolidaritást? Ti vajon szolidárisak vagytok a többiekkel? Egy fenét: hiszen nem adtok, hanem elvesztek.

4. Norvégia vagy Venezuela?

…A szociális demagógok éppen olyanok, mint az áltudományok propagátorai: a laikusok szemében szakmainak tűnő érveléssel, diagramokkal, táblázatokkal, prezentációkkal, „nemzetközi szakértők” és „neves intézetek” tanulmányaival operálnak. És abban is az áltudományos sarlatánokra hasonlítanak, hogy amíg ők egészen jól megélnek a tudatlan tömeg szédítéséből, addig a tömeg akár bele is dögölhet, ha hitelt ad a szavaiknak-tanaiknak-módszereiknek. Egyesek közülük akár még képviselők, sőt, miniszterelnökök is lesznek – igen komoly jövedelmekhez jutva ezáltal -, míg a csodát, a „könnyű megoldásokat” váró híveik még nagyobb nyomorba jutnak általuk.

Jól gondolja meg az egyszerű nép, hogy hisz-e azoknak, akik azt mondják, hogy elég csak „másképp szervezni” a jövedelmek elosztását és abból „általános jólét” lesz. Kérdezzék meg ezeket a szélhámosokat, hogy ugyan, miféle rendszerek működnek azokban az országokban, ahol igazi jólét van? Talán csak nem kapitalizmus, magántulajdonú versenyszféra és kompetenciaalapú demokrácia?

De bizony!

Például a civilek által imádott Norvégia lényegében csak egy igazán lényeges dologban különbözik igazán a szintén olaj-nagyhatalom Venezuelától: abban, ahogy vezetik. Ennek az egyetlen különbségnek az alapja pedig az a gondolkodásmód, ahogyan az egyik, illetve a másik nép dönteni szokott. Az egyik az eszére és a tényekre hallgat, a másik a demagógiára és a hazug álmokra. Az egyiket ennek következtében polgári demokrata kapitalisták vezetik, a másikat pedig svindler zsarnokok.

Szóval, kedves civilek, aki hazug álmokat hirdet és követ, az svindler zsarnokoknak ágyaz meg – az ilyet pedig úgy hívják, „hazaáruló”. Ti, akik magatokat a nép boldogítóinak, felszabadítóinak képzelitek, akik feltétel nélküli alapjövedelmet ígérgettek neki (mint írtam, a mi pénzükből), valójában csak hitvány hazaárulók vagytok – hogy hülyeségből, vagy gazemberségből, azt ki-ki döntse el maga!

A jelen és a közeljövő igazi kérdése az, hogy megérti-e és elfogadja-e mindenki azt, hogy nem keresgélünk más – „alternatív” – utakat a polgári-liberális demokrácia + piacgazdaság kombón kívül? És: mi legyen azokkal a futóbolondokkal, akik mégis másfelé bóklásznának? A hazának most választania kell a valóban működő megoldások és a további veszélyes álmok között – és választania kell a valóban működő megoldásokat akarók és a hazug álomkufárok között. Olyan választás ez, mint annak idején a „nyugatos” I. István és Koppány közti választás: úgy látszik, ez a választás akkor még nem volt végleges…

Most viszont immár nem halogatható!

ProgBlog

„You know, you gotta stop them at the beginning. Like they should have stopped Hitler at Munich.”

(„Tudod, az elején kell megállítani őket. Ahogy Hitlert is meg kellett volna állítani Münchenben.”)

Pete Clemenza szavai A keresztapa c. filmből – 1972

1. Háborús helyzetek: „’S isch de Kriag!”¹

Miközben Magyarországon mindenki az Orbán és Simicska közötti, immár háromnegyed éve lappangó háborúság látványosan trágár fordulatával foglalkozik, aközben 600 km-re Budapesttől nyugatra, Münchenben éppen tanácskozás folyik² egy Záhonytól 1500 km-re keletre folyó háborús konfliktusról.

Kísérteties ismétlődése a történelemnek, hogy minként 1938-ban, úgy most is éppen Münchenben igyekeznek paktumot kieszközölni az aktuális agresszorral. Azzal az agresszorral, amelynek, ha megvizsgáljuk, nincs is más stratégiai választása, lehetősége, mint a háború. Hiszen erre tette fel mindenét, erre alapozza immár hosszú évek óta a saját politikáját és azt is jól tudja, hogy ő a békét semmiképpen sem nyerheti meg abban az értelemben, hogy gazdasági erőforrásai nagyságában és technológiai potenciál terén belátható időn belül nem lehet egyenrangú versenytársa az ellenfeleinek.

Egy háború elindulása sokkal inkább függ az agresszor motivációitól és szándékaitól, mintsem a szembenálló felek valóságos erőviszonyaitól. Így volt ez a demilitarizált Rajna-vidék megszállásakor, így volt a II. világháború kezdetén és így van ma is, a kelet-ukrajnai harcok esetében. Ez utóbbiak lehetséges folytatása és igazi háborúvá eszkalálódása ugyanis nem attól függ, hogy katonai potenciál tekintetében Oroszország nagy valószínűséggel meg tudna-e nyerni egy háborút a NATO ellen – mert nyilvánvalóan nem tudna megnyerni. A folytatás attól függ, hogy mit tesznek és mit gondolnak a folytatásról és a lehetséges lépések hasznáról-káráról a szembenálló felek. Mert van egy határ, amelyen túl a „mindenáron való béke” és a feltétlen tartózkodás a katonai eszközöktől már sokkal többet árt, mint a fegyveres konfliktus elszánt felvállalása és magának a háborúnak az esélyét is növeli az, ha az agresszor az ellenfél elszántságának hiányát látja és azt tapasztalja, hogy az óvatoskodik.

2. „Lopnak!”

Egyszer, a XIX. század közepén megkérdeztek egy Párizsba látogató híres orosz történészt, hogy miképpen jellemezné egy szóban Oroszországot. Az illető rövid gondolkodás után így felelt:

- Lopnak!

Ez megy ott azóta is: előbb Krímet lopnak az oroszok, most kelet-Ukrajnát akarnak lopni – aztán pedig jöhetne az egykori szovjet befolyási zóna „visszalopása”, annak minél teljesebb restaurációja… Persze a történet annál sokkal komplexebb, hogy csak ezzel az egy szóval leírhatnánk azt, ami most orosz-ukrán és orosz-euroatlanti viszonylatban történik.

Ráadásul – mondhatjuk - Oroszország nem csak területeket lop, hanem a területszerzés módszereit is. A módszer: egy terület se szó se beszéd megszállásával lépéselőnybe kerülni – és ennek a módszernek a leírását már a XVIII. század közepéről jól ismerjük, íme:

„Egyszerű s ezért átütő logika: először szerezd meg az országot, és azután tárgyalj az átengedéséről. …Ha előnyben vagyunk, érvényesítsük-e azt a magunk számára, vagy ne? Én készen állok, csapataimmal és mindennel; ha nem használom ki a lehetőséget, úgy olyan kincset tartok a kezemben, melynek nem ismerem fel a rendeltetését; ha kihasználom, azt fogják mondani: megvan bennem az ügyesség, hogy éljek a szomszédaimmal szemben szerzett fölényemmel.”

[II. (Nagy) Frigyes porosz király levele miniszteréhez, Heinrich von Podewilshez – 1740]

3. Antagonisztikus paradigmák

Európában az utolsó „komoly” háború a II. világháború volt, amely tulajdonképpen úgy ért véget, hogy benne volt egy újabb háború frontja: a front egyik oldalán az amerikai és európai demokráciák, a másikon pedig a bizantinus alapokon és társadalmi stratégiákon alapuló Szovjetunió vezette-alkotta „szocialista tábor”. Ez volt a hidegháború – amely nem volt más, mint egy patthelyzet, amelyben a nyugat technológiai és termelési kapacitásbeli, erőforrásokbeli előnye azért nem tudta legyőzni az e területeken sokkal kevésbé potens Szovjetuniót, mert a nyugat népe egyszerűen nem vállalta egy „mindent bele”-háború kockázatát. A II. világháború erkölcsi téren megteremtette a háború, mint politikai eszköz addig sosem látott diszkreditálódását. (Erről – és ennek következményeiről - alább még lesz szó.) Bár voltak lokális háborúk, azonban azt gondosan kerület a nyugat, hogy a saját lakosságának a saját területén kelljen ezzel a diszkreditálódott eszközzel találkoznia. Ment a tili-toli: kié legyen Korea, kié legyen Vietnam, kié legyen Afganisztán, netán Angola - ám egy-két kivételesen őrült pillanattól és politikustól eltekintve mindenki hagyni akarta úgy a viszonyokat, ahogy azok a II. világháború végével kialakultak (vagy – szovjet részről – kénytelen volt hagyni, éspedig a saját erőforrásbeli, technológiai és ipari hátránya következtében).

…És közben úgy élt és nőtt fel két euroatlanti generáció, hogy azt hitte, ő örökre ki fog maradni a háborúból. Valahogy az volt a ki nem mondott „közhangulat”, hogy az európai háborúk kora véget ért 1945-tel. (Erről is írok még alább, az Európai Unió vezető tagállamainak katonai-stratégiai felkészületlensége kapcsán…)

Én gyerekkoromtól nagyon abszurdnak éreztem ezt a hitet/reményt – hiszen itt volt és ma is itt van ez a II. világháború végével „befagyott”, még le nem játszott konfliktus: a nyugati és keleti paradigma közötti feloldhatatlan ellentmondás.

Lett volna egy kivételes történelmi pillanat (néhány év), amelyben az euroatlantiak úgy oldhatták volna fel ezt a negyvenéves patthelyzetet, hogy ne kelljen háborúzni: 1989-től, amikor a Szovjetunió erőforrásai kimerültek és összeroppant a szovjet rendszer. Akkor meg lehetett volna – és meg is kellett volna – tenni azt, hogy a nyugat gazdasági és kulturális „offenzívával” szállja meg a posztszovjet területet és ott (alkalmazkodva a helyi, felülről vezényeltségben gondolkodó közmentalitásnak) egyfajta „jozefinizmussal” új munkakultúrát és arra alapozva polgári jogállami viszonyokat teremt. Ez persze igen sokba került volna és évtizedeket vett volna igénybe, de tekintettel az akkori orosz állampolgári nyomorra és hatalmi erőtlenségre valószínűleg az orosz társadalom jó ajánlatnak tekintette volna ezt a nyugat részéről és a maga „muzsikos”, a dolgokat elfogadó módján nem is ellenkezett volna.

A nyugat ezt nem tette – az most már mindegy, hogy miért. (Naivitásból: hogy az oroszok is tudnak majd éppúgy demokrata és kapitalista polgárok lenni, mint a németek ’45 után? Önelégültségből: mert azt hitték, hogy a szovjet birodalom megszűntével „ad acta” tették a „keleti kérdést” is? Fantáziátlanságból: mert egyszerűen senkinek sem jutott eszébe ez a módszer? Zsugoriságból: mert pl. Németországnak épp elég volt a keleti tartományok felzárkóztatásába beleölt pénz? Kisszerűségből: mert úgy érzeték, hogy a Közép- és Kelet-Európával az ölükbe hullott „éhes” piacok éppen elegendőek lesznek?) Ez a lehetőség legkésőbb a 2000-es évek elején elúszott, mert Oroszországban megszerezte a hatalmat az az egyetlen politikai csoport, amely arra egyébként egyedül volt elég szervezett és céltudatos: a „leningrádi KGB-sek” csapata, Putyinnal az élén. Innentől mindenki, aki valóban értette az orosz hatalmi mentalitást, tudhatta (volna), hogy Oroszország ismét világhatalom akar majd lenni és erre csak a megfelelő alkalmat várja. Ez az alkalom jött el, amikor 2004-től hirtelen a többszörösére emelkedett az olaj- és gázár.

Ez már képes volt a putyini „ismét hatalmi” ambíciókat fedezni, azzal, hogy az orosz társadalom hirtelen sokkal több pénzt kapott a zsebébe és ezzel létrejöhetett az új orosz társadalmi konszenzus.

A nyugat még ekkor sem kapott észbe – pedig még most is megtehette volna, hogy visszafogja az olajárakat (erre bizony megvannak mindenkor az USA eszközei!) és ezzel rákényszeríthette volna Oroszországot az euroatlanti világgal való konstruktív együttműködésre. Azonban amikor ez történt, az USA-ban éppen egy olyan politikai hatalmi csoport volt pozícióban (a korlátolt szellemi képességekkel és idejétmúlt „világstratégiával” bíró neokon csapat), amely nem fogta fel, hogy az Európai Unió immár új helyzetet teremtett és nem lehet, nem is célszerű az európaiakat úgy „ledominálni”, mint az ’50-es évektől egészen addig. Az amerikai neokon vezetés attól tartott, hogy ha létrejönne az Európai Unió és Oroszország technológiai és természeti erőforrásbeli stratégiai szövetsége, akkor ezzel rövid időn belül az lehetne a világ vezető gazdasági, majd politikai és katonai hatalma. Ez persze „fantomfélelem” volt, hiszen az EU még igen messze volt – és ma is messze van – attól, hogy „amerikafüggetlen”, pláne amerikaellenes Oroszország-politikája lehessen.

4. „Inkább viselek háborút ötven-, mint hatvanévesen.”³

…De nézzük meg ugyanezt a történetet orosz nézőpontból is!

A Szovjetunió összeomlását az okozta, hogy nem voltak elégséges anyagi forrásai a saját fenntartására és társadalmi rendszere, politikája finanszírozására – no meg a hadseregének az amerikaival való versenyképes állapotban tartására sem. Mivel a ’80-as évek végén nem is látszott esély ennek a helyzetnek a megváltozására, Gorbacsov nem tehetett mást, mint amit tett: feladta az egész Szovjet Birodalom-projektet. Jelcin pedig, ha lehet, még rosszabb viszonyok között „kormányzott” és amikor Putyin 2000. május 7-én elnök lett, még mindig ez volt a helyzet…

Aztán 2004-ben meglódultak a világpiaci olajárak – és egyből lett forrás a „putyini sikerpolitikára”. Növelhették a belső fogyasztást, az életszínvonalat, anélkül, hogy ezt az orosz gazdaság hatékonyságnövekménye finanszírozta volna – ilyen ugyanis nem volt. 1991 és 2014 között az orosz gazdaság technológiai, innovációs és hatékonysági alapjai gyakorlatilag nem javultak semmit. Ami előrelépés a putyini korszakban történt, azt az olajár-többszöröződés finanszírozta – vagyis tulajdonképpen a nyugat: minden 2004 és 2014 első fele közötti és orosz kőolaj-importból származó tankolásunkkal Putyint erősítettük és öt erősítettük, ha a lakásainkat orosz importgázzal fűtöttük. Ő pedig, amikor erre reményt adott az olajár-növekmény, azonnal elkezdett a számára természetes, a gyakorlatilag egyetlen általa ismert „nagyszovjet szoftver” szerint működni: azonnal nekilátott a volt szovjet érdekszféra helyreállításához.

Ezt a nyugat észrevehette volna és rájöhetett volna, hogy ha a Szovjetuniót egyedül az anyagi szűkösség sorvasztotta el, akkor egy bőségesebb anyagi háttérrel rendelkező Oroszország szovjet szocializációjú és szovjet mentális iskolát járt elnöke egyszerűen nem is képes mást tenni és nem is tehet mást, mint megpróbálja Oroszországot ismét nagyhatalommá tenni. Hiszen az orosz nép „tömegnyomása” is errefelé terelné, még akkor is, ha ő esetleg mást akarna. Rendkívüli naivitás volt Putyintól – és az orosz elittől – demokrata, piacgazdasági és középhatalmi attitűdöt várni: a demokráciáról és a verseny- és teljesítményalapú gazdaságról az oroszok soha sem szereztek tapasztalatot, sem a demokratizmushoz, sem pedig a piacgazdasághoz nem passzolt a hagyományos és az orosz társadalmat az alapjaitól a csúcsáig átható familiáris rendszer és gondolkodásmód, ráadásul az egész orosz énképet Nagy Péter kora óta áthatja egy küldetéstudatos-nagyhatalmi ethosz. Mi mást termelhetne ez így, együtt ki, mint egy újabb „cári birodalom” újraépítésének szándékát, a maga területeivel, befolyásával és társadalmi-gazdasági viszonyaival?

Nyilvánvaló, hogy Putyin inkább visel háborút most, amikor még meglehetős bőséggel vannak orosz devizatartalékok, mint egy-két év múlva, amikorra ezek már jócskán meg fognak csappanni és az olajár, még ha visszaállna is az egy évvel ezelőtti szintre, akkor sem töltené fel az orosz kincstárat az ismét bőségessé váló olajbevétel. És persze, ki tudja, egyáltalán megemelkednek-e ismét az olajárak, hiszen jelenleg nincsenek olyan világpiaci tényezők, például jelentős konjunktúra, amelyek errefelé hatnának. Így Oroszország nem kap újabb forrásokat a hadereje fejlesztéséhez – és nem kap újabb forrásokat ahhoz sem, hogy a Putyin-rendszer ismét népjóléti intézkedésekkel szilárdíthassa meg a legitimitását. Marad erre a „kormányzati teljesítmény”, ami jelen esetben egyértelműen a korábbi „Nagy Oroszország” legalább részbeni restaurációját jelentheti.

Putyin levonta a következtetést a Szovjetunió bukásának okaiból és jól látja: ha valaha, akkor éppen most, ebben a pillanatban kell cselekednie.

5. Németek és oroszok

Az EU-ból egyedül Németország képviselt egy időben konzekvens oroszpárti vonalat: az 1998-tól 2005-ig tartó és egyre „halványodó” Schröder-érában. (Nem véletlen, hogy Schröder később a Gazprom főtanácsadója lett.) Ekkoriban a német politika helyesen ismerte fel azt a tényt, hogy – elvileg, hangsúlyozom: elvileg! – Európa és Oroszország egymás természetes szövetségesei lennének. Jól tudták a németek, hogy a XVIII. század közepétől (egészen pontosan: a hétéves háború végétől) Németország és Oroszország, amikor csak tehette, egymást támogató, ismerő és kiegészítő kultúrák voltak⁴. Azonban ez csupán elvi lehetőség, mivel az orosz (eredetében, szocializáltságában és iskolázottságában bolsevik) hatalmi elit szellemisége egészen más jellegű, mint amilyen egy konstruktív, polgári, win-win jellegű együttműködéshez kellene. Ugyanis a bolsevizmus és leginkább Sztálin szakított a két évszázados német-orosz partnerséggel: (ahogy azt Albert Speer írta⁵) „rátette a kezét Königsbergre – és ezzel elveszítette Németországot.” A II. világháború után szocializálódott orosz hatalmi elit már nem gondolkodott a korábbi német és európai kapcsolati rendszerben: ösztönösen úgy gondoltak és gondolnak a mai napig is Nyugat-Európára, mint ellenséges, az USA befolyása alatt álló területre. És persze a legtöbbjük nem is érti, mi is az a „nyugat”: mit jelent igazából a demokrácia és hogyan származik a demokratikus mentalitás mélyen meritokrata mivoltából az irigyelt szellemi, tudományos és gazdasági teljesítmény. Ők csak azt érzékelik, hogy a nyugatnak van valamije, amit ők nagyon irigyelnek és képtelenek reprodukálni. Ez az a lelki állapot, amely ha nem egy mélyen teljesítményelvű társadalomban alakul ki⁶, akkor elkerülhetetlenül agresszívvé teszi az önmagukat hátrányban értőket. Ez működteti a nyugatellenes iszlám terrorizmust és ez működik Putyin és sok társa-híve lelkében is.

Ugyanakkor létezik egy másik rétege is az orosz kultúrának. Ez a réteg az iskolázottak kultúrájában van jelen és egyfajta Európa-vágyat jelent. Otthonos a magaskultúrában – az oroszban és az európaiban egyaránt – és számosan közülük nyugatias közgazdasági és üzleti tudással is rendelkeznek. Ugyanakkor alaprutinjaikban az e kultúrát hordozók is „bizantinus alapokkal” rendelkeznek: mentalitásuk igazából körülbelül annyira tekinthető demokratának és polgárinak, mint a magyar rendszerváltó értelmiségé. Arról pedig megtudtuk, hogy valójában nem volt északnyugat-európai értelemben sem demokrata, sem polgári. Így e társadalmi csoportoktól sem lehet várni azt, hogy a maga teljességében értsék meg a nyugat társadalmi és politikai stratégiáit, és ezek alapján hatékony ellensúlyt képezhessenek a „mainstream” orosz politikával szemben. (De még ha meg is értenék, csekély létszámuk miatt akkor sem lehetnének egy konstruktív-polgári demokrata orosz politika keresztülvivői.)

6. „Héja-nász”

Ahogy abban a bizonyos 1938-as müncheni esetben a hitlerista németekkel szemben Churchill, most a putyinista oroszokkal szemben az amerikai republikánus „héja”, a háborús veterán McCain képviseli azt az álláspontot, hogy az „appeasement” (megbékítés, lecsendesítés) politikája semmiképpen sem vezethet eredményre egy olyan ellenséggel szemben, aki szó szerint „az egész létét” tette fel egy olyan célra – a hatalmas mérvű és szuverén országok-népek kárára történő területszerzésre – amelyet kizárólag háborúval lehet elérni.

…Akkor, a hitleri Németországgal kapcsolatban Churchillnek lett igaza – gyanítható, hogy most, a putyini Oroszországgal kapcsolatban McCainnek lesz. Egy reális Oroszország-politikának és egy eredményes és célszerű nyugati védelmi politikának egyértelműen egy Oroszország és a NATO közötti háborúra kell felkészülnie, mint legvalószínűbb eshetőségre. Ezen az sem változtat, hogy a „mindent bele!”-konfliktust nyilvánvalóan a NATO nyer majd meg – nem csekély áron! – mindenek előtt az USA hihetetlen katonai potenciáljára támaszkodva.

És itt szólnunk kell egy beállítódásról és ábrándról, amelyről már a 3. fejezetben is írtam, mint a katonai felkészületlenségünk mentális okáról - és amelynek nyilvánvalóak a mai, a nyugati hatalmak által képviselt állásponttal kapcsolatos negatív következményei: az európai emberek békét akarnak, és azt hiszik, hogy az ő generációjuk biztosan, „garantáltan” kimarad majd egy nagy háborúból. Az európaiak zöme azt képzeli, hogy „ilyesmi csak régen, vagy máshol, messze, másokkal” történt és történhet meg, de „velünk nem!”.

Mekkorát tévednek! Gyakorlatilag minden előfeltétele adott az új „Nagy Háborúnak”:

• Van egy jelentős hatalom, amely háttérbe szorítottnak és lemaradásban lévőnek érzi magát más nagyhatalmakhoz képest és ezt azzal igyekszik kompenzálni, hogy „félelmetesnek, keménynek és mindenre elszántnak” mutatkozik. Nem azt teszi, hogy feltárja önmaga előtt a lemaradása valódi okait (ezek legfőképpen a saját társadalmára, népének zömére és elitjére jellemző mentalitásbeli, munkakultúra-beli és technológiai okok), hanem ehelyett a lélektanilag oly jól ismert és oly szánalmas tagadásba, túlkompenzálásba és illúziókba menekül, ennek eszközeként és egyben következményeként pedig egy olyan önkép-spirálba kerül, amelyben végzetesen felülértékelődnek önmaga előtt a lehetőségei, a képességei és megjelenik a „küldetéstudat” is. Mindenki, aki a valóság elemzése helyett ebbe az ördögi körbe menekül – mint manapság a magyarok is egyébként – csak vesztes lehet és csak „közveszélyes” lehet mind a maga népére, mind a világra nézvést.
• Van egy vezető – Putyin – akinek fogalma sincs a saját országa gyengeségeinek valóságos okairól, és akiben nyilvánvalóan hatalmas önértékelési zavar is működik. Ezt a zavart – akárcsak az országa – túlkompenzálással, önmaga (és országa) mindenáron való „nagyhatalmi egyenjogúsításával” akarja leküzdeni. A nagyhatalmi státus legnyilvánvalóbb jele pedig ősidők óta nem más, mint a birodalom befolyási területének növelése. Ahogy Orbánnak mindent megér az, hogy ő legyen hatalmon, úgy Putyinnak is mindent megér az a remény, hogy ő lehet „az új Nagy Péter”: jellemző, hogy a frusztrált vezetők és a frusztrált népek sohasem képesek adekvát célokat és jó példaképeket választani!
• Adott egy, a múltbeli szerepét és önképét tekintve „nagy nép” – az orosz -, amely ma, a 21. század mércéivel mérve egyáltalán nem nagy: nem képes meg sem közelíteni azt a technológiai színvonalat és kapacitást, amely a mai nagyhatalmiság igazi alapját képezi.
• Adva vannak pacifista-idealista nagyhatalmi ellenfelek (EU, Németország), amelyek fel sem merik mérni azt, hogy mennyire hatalmasabbak az agresszornál: egyszerűen az elmúlt 70 évben nem képezte a politikai kultúrájuk és társadalmi önképük szerves elemét a nagyhatalmiság. Nem vonták a szükségszerű konzekvenciákat abból, hogy mekkora gazdasági potenciálra tettek szert és hogy ez a „hatalmassá válásuk” mások, a lesüllyedt hatalmak szemében mennyire frusztráló. Elmulasztották a védelmi struktúráik nagyhatalmivá fejlesztését – többek között azért is, mert a háború lehetőségében nem hívő nép előtt nehezen védhetőnek hitték a jelentős katonai kiadásokat: azt hitték, hogy okosabban teszik, ha belső békét vásárolnak (a források belső, jóléti felhasználása révén) a külső védelem elhanyagolása árán.

Erről az utóbbi jelenségről érdemes bővebben is írni. Jelenleg a világ legnagyobb GDP-termelő gazdasági egységének, az Európai Uniónak nincs saját védelmi doktrínája, nem beszélve arról, hogy saját hadserege sincs. Nincs arra történelmi példa, hogy a világ legerősebb gazdasági egységének ne lett volna semmiféle önvédelmi mechanizmusa – ha valamiben „új nóvum”⁷ az EU, akkor ebben tragikusan, naivul és felelőtlenül az!

A II. világháború rettenete után persze logikus volt az, hogy a „szabad(dá vált) világ” szellemi, érzelmi és politikai prioritása az antimilitarizmus lett – de mint annyi más esetben, itt is kiöntöttük a fürdővízzel a gyereket is. Megjegyzendő, hogy az USA nem követte el ezt a hibát – pedig nekik is lett volna okuk éppen miért pacifistává változni, akár a vietnami, akár az iraki, akár az afgán „háború” ostoba és hiábavaló áldozatai következtében. Mégsem alakult ki az amerikaiakban és az amerikai elitben sem a „katonailag erősnek lenni bűnös dolog!” paradigmája – ellentétben (érthető módon, persze) a németekkel. Aki az Adenauertől Merkelig terjedő időszakban Németországban⁸ csak kinyitotta a száját, hogy erősíteni kellene a német védelmi kapacitást, arra úgy tekintettek, mint maga Hitler marsírozott volna be a terembe - vagy legalábbis II. Vilmos, a „Kaiser”. Pedig éppenséggel felidézhették volna (ha már…) II. Frigyes porosz királyt is, aki éppen a katonai potenciál által alapozta meg a mai német nagyhatalmat, téve ezt úgy, hogy szívből utálta a háborút és önmagát egész életében és még végrendeletében is filozófusnak jellemezte⁹, noha (nyilván éppen a szellemi fölényéből következően) kora legeredményesebb hadvezére is volt… Annak idején, amikor a 2006-ban egy volt CDU-s védelmi miniszter felvetette, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak atomhatalommá kell válnia¹⁰, azonnal futóbolondnak kiáltotta ki a sajtó és a közvélemény…

7. „Ki védi meg a hadsereget háború esetén?”¹¹

Mi lett mára ennek a doktriner és paranoiás pacifizmusnak a következménye?

Nem más, mint az önvédelem-képtelenség. Eljutottunk oda, hogy mi, európaiak aligha lennénk képesek megvédelmezni a világunkat, az életformánkat és a személyes és közszabadságra alapozott társadalmunkat egy elszánt, egészen más társadalmi paradigmát képviselő agresszortól.

Ha fentebb arról írtam, hogy az EU-nak, mint világelső GDP-termelő államszövetségnek nincs sem védelmi doktrínája, sem katonai potenciálja, akkor azzal is érdemes foglalkoznunk, hogy a világ negyedik legnagyobb GDP-termelő államának – az eu-s gazdasági potenciál jelentős részét adó – Németországnak milyen állapotban van a hadserege. Ezt igen könnyen, egyetlen szóval elintézhetjük:

Siralmasban!

Nem megyek bele a részletekbe, csupán utalok arra, hogy a harcjárművek több mint fele nincs bevethető állapotban, avultság és/vagy alkatrészhiány miatt – és megemlítem azt is, hogy amikor a múlt év végén a szíriai ellenállóknak szavazott meg némi támogatást a parlament, kiderült, hogy a csomagba szánt eszközök egyszerűen nem léteznek a hadsereg készletállományában…

Ez egy több évtizedes folyamat eredménye: a hidegháború utáni korszakban „letudottnak” érezték a védelmi kérdéseket, különös tekintettel a stratégiai csapásmérő eszközökre. Elmondható, hogy a Bundeswehr jelenleg nincs abban az állapotban, hogy sikerrel védhetné meg az országot egy orosz támadással szemben, vagy hogy maradéktalanul teljesíthetné egy ilyen helyzetben a NATO-ban rá háruló védelmi kötelezettségeket. Most tervezik az átalakítást – immár többedik nekifutásra -, ebből jelenleg csupán a közismerten Merkel-Liebling korábbi családügyi, majd szociális és munkaügyi miniszterből mindenki meglepetésére a védelmi tárca élére kinevezett miniszter asszony által kiagyalt „családbarát hadsereg”-program¹² keretében sebtében létrehozott „Bundeswehr-mintaovik” látszanak… Ám ezen átalakítás sem egy olyan doktrínára épül, amelyben a német hadseregnek – természetesen elsősorban az EU-tagállamokkal, másodsorban pedig az USA-val együtt – képesnek kell lennie egy komoly orosz offenzíva gyors és radikális feltartóztatására, sőt: egy ilyen támadás eleve reménytelen mivoltának az oroszok felé történő egyértelmű demonstrálására!

Mielőtt valaki elkezdené felemlegetni, hogy Oroszország „nagy ország” és atomhatalom, meg hogy kimeríthetetlen természeti kincsei vannak, közlöm, hogy a modern hadászati potenciált elsősorban a gazdasági-technológiai fejlettség és kapacitás adja. Így vizsgálva a dolgokat viszont a lakosságát tekintve feleakkora, területére nézvést pedig csupán ötvened akkora Németország GDP-je 1,8-szerese az oroszénak – ráadásul a német GDP-ben elhanyagolható a „nyers” természeti erőforrások aránya, ellentétben az orosz GDP tetemes hányadát kitevő energiahordozó- és nyersanyag-termeléssel. Ennek tükrében Németország „háborús potenciálja” többszöröse az oroszénak – legalábbis elméletben. És akkor még nem beszéltünk az össz-EU GDP-jéről… Ezt a potenciált a német védelmi doktrína meg sem kísérli kiaknázni – ami, tekintve az orosz nagyhatalmi célokat, több mint veszélyes mulasztás! Az az igazság, hogy német részről a politika még nem mérte fel, hogy mit is jelent – és mire kötelez – a világ negyedik legnagyobb GDP-termelőjének pozíciója. Ez a számvetés a világelső GDP-termelő EU részéről úgyszintén elmaradt.

De nincs sokkal jobb állapotban a francia, vagy a brit védelmi potenciál és doktrína sem.

Ezek után nem meglepő, ha Putyin úgy érzi, hogy szabad a terep. Mert hiába a nyugat nyomasztó gazdasági és technológiai fölénye és hiába az amerikai hadsereg hipermodern fegyverzete, ha az európai szövetségesek sem mentálisan, sem technikailag nincsenek felkészülve az agresszor feltartóztatására.

Mit tehetünk most, mit kell tennünk rövid- és hosszútávon?

E kérdést kettős szempontból kell megvizsgálnunk: mit tehetünk Oroszországgal és mit kell megtennünk a saját berkeinken belül?

Nézzük előbb az Oroszországgal kapcsolatos helyzetet!

8. „Igazában mindenki bűnös mindenben”¹³

Ebben a történetben - mint annyi más nagyhatalmi és nemzetiségi konfliktusban - nem az a helyzet, hogy az egyik félnek igaza van, a másiknak pedig nincs. A helyzet az, hogy mindenkinek van valami igazsága – de ennek az igazságnak az érvényesítésére igazságtalan módszereket használnak, holott ez elvileg nem lenne szükségszerű. Ám minden érintett (és: akarata-érdekei ellenére belerángatott) fél saját kultúrájában, hagyományrendszerében ott vannak azok az adott helyzetben nem adekvát cselekvésre sarkalló gondolkodási panelek, amelyek miatt azt teszik, amit látunk.

Egyfelől igaza van Oroszországnak (figyelem: nem Putyinnak!) abban, hogy a Krím és a mai ukrán állam egy része – körülbelül a 18. századtól kezdve tartó, többkomponensű folyamat következtében - orosz többségű és (ha lehet mondani) orosz szellemű. Az 1954-es hruscsovi döntés, amely az akkori Ukrán SZSZK-nak ajándékozta a Krímet (Ukrajna Lengyelországtól Oroszországhoz csatlakozásának 300-adik évfordulóján), az adott időben szinte semmiben sem jelentett változást, mint ahogy a kelet-ukrajnai iparosítással százezer számra odaköltöző orosz miatt sem sejtette senki, hogy évtizedekkel később ez etnikai konfliktus alapja és orosz beavatkozási ürügy lesz majd. Egészen a Szovjetunió felbomlásáig egyszerűen senki sem gondolkodott komolyan egy Ukrajna nevű szuverén államban – kivéve ukrán nacionalisták elenyésző csoportjait. Sem a térségben élő kozákság, sem a krími tatárok nem Oroszország, hanem legfeljebb a szovjethatalom ellen voltak… Emiatt sok oroszországi és krími orosz érzi úgy, hogy ami most folyik, az nem más, mint a „hruscsovi ajándék visszakövetelése”: sem a Krímnek, sem az ott élőknek (70-80%-ban oroszoknak) nem vált be igazán az Ukrajnához tartozás, a kapcsolatok ma is Oroszországhoz fűzik őket minden téren – Kijevből legfeljebb az adószedők érkeznek.

Ugyanakkor igaza van Ukrajnának, mint szuverén és az oroszok által is elismert államnak is: az mégsem megy, hogy a szomszéd – akármire is hivatkozva – csak úgy bemarsíroztat tízezer számra katonákat! (Na, jó: nem marsíroztak be – hiszen nem is kellett nekik, mivel ott voltak. Oroszország ugyanis ott állomásoztatott az 1994-es orosz-ukrán szerződésben foglaltak szerint 25.000 katonát.) „Az ajándék visszarablása” nem tekinthető legitim nemzetközi politikai eszköznek. Ráadásul a Krím Ukrajna egyik legfejlettebb régiója, az ukrán átlagnál jóval magasabb (az idegenforgalmon alapuló) életszínvonallal. Torzít a hasonlat, de képzeljük csak el, amint Németország annektálja Tirolt, vagy Olaszország a horvát/szlovén Isztriát…

Igazuk van az euroatlanti hatalmaknak is, amikor a mostani orosz lépésre és különösen annak módszerére úgy néznek, mintha valami bunkó trágyás gumicsizmában, félrészegen rontana be egy elegáns étterembe és ott elkezdene beleenni az asztalon a vendégek tányérjaiba – mindeközben pedig nagy hangon követelne helyet magának, mint „egyenrangú félnek”, a nevezett asztalnál. Ahogy társaságbeli emberek se nagyon tudnak mit kezdeni egy őket letámadó surmóval, mivel egyszerűen nem is fordult meg a fejükben az, hogy valaki így viselkedjen, úgy most a „művelt, demokratikus nyugat” sem volt felkészülve, sem pedig adekvát elhárító mechanizmusokkal ellátva arra az esetre, hogy valaki a 21. században adekvát nagyhatalmi módszernek tekinti a 18-19. századi hatalmi politika egyik eszközét, a se szó-se beszéd fegyveres annexiót.

Erre persze az oroszok – és az oroszokkal szimpatizálók – válasza az, hogy „a nyugat is követ el fegyveres beavatkozást, agressziót, például a Közel-Keleten, nem is beszélve Izraelről, amely e nyugat szövetségese és Lieblingje”. Ám ez az érvelés több szempontból is hamis/torzító.

• A nyugati hatalmak és Izrael nem azzal a szándékkal folytat katonai műveleteket az említett közel-keleti térségben, hogy e területeket megszerezze magának. Még csak a sokat emlegetett olajlelőhelyek megszerzése sem célja e katonai akcióknak – hiszen az olajat meg is lehet vásárolni, sokkal egyszerűbben és összességében még egy relatíve magas, ám biztosan és kiszámíthatóan kalkulálható olajár is jobban megéri e nyugati hatalmaknak, min a háborús ráfordításokkal társuló hektikus olajbeszerzés.
• De nem áll meg az orosz, illetve a nyugati hatalmak által folytatott akciók között az oroszok és barátaik által vont párhuzam azért sem, mert – ellentétben a Közel –Kelettel – Ukrajnában nem tombol szélsőséges diktatúra. Ukrán hadurak (akik nincsenek is!) nem hirdetnek „szent háborút” Oroszország ellen – ellentétben a közel-keleti, nagyon is létező hadurakkal, amelyek deklarált célja a nyugat bármi áron való elpusztítása. Oroszország tehát nem érezhette magát fenyegetve ebben az értelemben sem, így e nem létező fenyegetettség nem is lehet indok semmiféle katonai akcióra.
• Izrael pedig – hosszú évek (a Rabin-doktrína) óta kész lenne a területet a békéért elv alapján békésen elrendezni az arabokkal fennálló konfliktusokat. Gázába és Ciszjordániába és Dél-Libanonba ezért nem az adott területeket elfoglaló szándékkal hatoltak be, hanem azért, mert e területekről az arab szélsőségesek folyamatosan indítottak akciókat Izrael ellen. Valójában éppen az a helyzet, hogy az Izrael-ellenes iszlám szervezetek (amelyek közül vannak országokat kormányzók is, pl. Irán esetében) abból élnek, hogy háborús pszichózist tartanak fenn, ezzel indokolva a saját lakosságuknak e szervezetek erőszakos hatalma alá vetettségét. Egy Hamasz, vagy egy ISIS természetesen képtelen lenne arra, hogy a saját befolyása alatt álló területeken fejlett, jól teljesítő gazdaságot működtessen, amely az ott élő – zömében iszlám hitű, azaz „saját” – lakosságnak magas és stabil életszínvonalat lenne képes biztosítani. Ehhez sem a tudásuk, sem a szocializációjuk, sem a képességeik nem elegendőek – így a lakosság rossz életkörülményeit azzal indokolják, hogy arról Izrael és/vagy a nyugat tehet. (Persze ennek mikéntjét, „technológiáját” sohasem fejtik ki, hiszen akkor az könnyen cáfolható lenne. Ehelyett érzelmi-indulati és persze vallási manipulációt vetnek be.)
• Hamis az orosz érvelés azért is, mert a nyugati beavatkozások által érintett területeken olyan rezsimek gyakorolják a hatalmat, amelyek az alapvető emberi jogokra – gyakran az emberi életekre – sincsenek tekintettel, olykor pedig barbár tömegmészárlásokat követnek el. Itt nem érv e beavatkozások ellen az sem, hogy az érintett népek tudatában, mentalitásában eleve „ott sincs’ az a fajta, az emberi életet és szabadságot alapelvnek tekintő attitűd, amely a nyugati kultúra központi eleme – hiszen az emberek jogai és élete akkor is megvédelmezendő, ha esetleg az érintettek nem „perfekt liberális demokraták”.

Mindezek alapján „az ukrán kabátot” esetleg újra lehetne gombolni: lehetne legitimálni bizonyos, a népesség etnikai-identitásbeli kötődésére tekintettel lévő területi változásokat Oroszország és Ukrajna között, ám ezekkel együtt Oroszország fel egyértelművé kell tennünk, hogy „eddig és ne tovább!” Ehhez viszont komoly katonai elrettentő erő kell-kellene! Bizonyos értelemben ezért újra kell építenünk a hidegháborús arzenálunkat – persze a 21. századi haditechnikára alapozva.

…Ezzel elérkeztünk a saját portánkon végzendő teendőkhöz.

9. „Fest steht und treu die Wacht“¹⁴

Éppen a Szovjetunió II. világháborús tapasztalatiból tudhatjuk azt, hogy ha nincs még meg az elégséges technikai felkészültségünk, akkor az legalábbis részben pótolható a kellő elszántsággal és határozottsággal. Hosszabb, néhány éves távon nyilvánvalóan pótolnunk kel a hiányzó hadseregfejlesztést. Még hosszabb távon pedig meg kell teremteni az egységes európai uniós védelmi politikát és rendszert.

A háborúnál valóban nincs rosszabb – kivéve egy dolgot: ha engedünk egy olyan agresszornak, amely egy olyan rendszert képvisel, amely minden szempontból rosszabb annál, amilyenben élünk:

• Rosszabb, mert sokkal kevésbé hagyja kibontakozni az egyéni és közösségi alkotóenergiákat – mivel az egyéni invenciót és kezdeményezést a saját hatalmára veszélyes dolognak tartja és így inkább választja a népe szegénységben tartását, mintsem hogy kockáztatná a saját privilégiumait.
• Rosszabb, mert nem a teljesítményt határozza meg az előbbre jutás eszközének, hanem a hatalmat és a lojalitást.
• Rosszabb, mert hatalommal és megfélemlítéssel, nem pedig érveléssel és együttműködéssel próbálja érvényesíteni az érdekeit.
• Rosszabb, mert egy mind rövid, mind hosszú távon is sokkal kevésbé eredményes erőforrás-teremtési paradigmára épül.
• Rosszabb, mert a „proaktív erőszakot” legitim eszközként használja.

ProgBlog

„Die Kaiserin hat sich mit den Franzosen alliiert,/Und das römische Reich gegen mich revoltiert;/Die Russen sind gefallen in Preußen ein;/Auf, laßt uns zeigen, dass wir Preußen sein.”

(„A császárné szövetkezett a franciákkal,/És a római birodalom fellázadt ellenem;/Az oroszok betörtek Poroszországban;/Fel hát, mutassátok meg,hogy mi poroszok vagyunk!”)

Willibald Alexis¹ Fridericus Rex-Lied (Frigyes király-dal)

ProgBlog

„A pártja egy unalmas, amatőr szervezet, maga pedig egy féltékeny barom!”

Hitler – a Gonosz születése (Hitler - The Rise of Evil) - 2003

1. „Nem a mi hibánk!”

A Syriza nevű görög balpopulista párt választási győzelme jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk a göröghöz számos szempontból hasonlító és hasonló helyzetben lévő magyar társadalom és politika esélyeiről.

A görögök most ugyanazért választották az országuk vezetésére a Syrizát, mint 2010-ben a magyarok a Fideszt: mert megígérte nekik, hogy ki lehet surranni a valóságból anélkül, hogy a válsághoz vezető tulajdonságain változtatna a társadalom. A magyarok már tudják azóta, hogy nem lehet – ez a tapasztalat vár hamarosan a görögökre is. Közülük ma még sokan abban bíznak, hogy a válság megszülte a megváltót – mi, magyarok már tudjuk, hogy önmagában a válság csak önmagát szüli újra és újra…

Mindenképpen kell valamiféle „idegen attraktor”, amely képes kimozdítani a válságból a társadalmat. Hiszen ha nem jelenik meg egy, a társadalom viszonyait és működését – azaz tulajdonképpen elegendő számú ember közéleti viselkedésmódját – megváltoztató új elképzelés, akkor nincs semmi, ami a válságot előidéző társadalmi működést felülírhatná. A Fidesz éppen azért nem tehette sikeressé a magyar társadalmat, mert annak régi mentalitását testesíti meg: az önzést. A Syriza pedig azért nem lesz képes a választói hozzá fűzött reményeit beváltani, mert nem a görög társadalom és a görög emberek viselkedésében akart változást indukálni (amely aztán képessé tenné őket többlet-erőforrások előállítására), hanem csak az ország hitelezőiében.

Abból, hogy egy társadalom – csapdába kerülvén – „ki kell igya a bürökpoharat”, még nem születik meg automatikusan a pozitív és konstruktív politikai alternatíva. Valójában a helyzet éppen fordított – és ennek lélektani, viselkedéstani okai vannak: egy társadalom mindaddig csapdában vergődik (ha egyszer, bármiféle ok következtében, odajutott), amíg meg nem jelenik az onnan őt kivezetni képes alternatíva. A „nyomor” általában nem szokott racionális megoldásokat szülni – kivévén az egyébként is rációra hajlamos társadalmakat, de ezek önhibából csak súlyos történelmi frusztrációk hatására és csak rövid időre szoktak csapdába kerülni. (Ld. a németek 1933-1945 közötti periódusát, vagy az izlandiak 2000-es évekbeli mélyrepülését.) A nyomor – vagyis: a tartós, frusztrációkat okozó stresszhelyzet – éppen hogy a kognitív funkciók nagy lerontója. Ösztönösen és meggondolatlanul lehet ugyan lázadni a nyomor következtében – úgy, mint az 1956-ban történt – de előre és alaposan felépített stratégia szerinti társadalmi-közpolitikai fordulat, koncepció ettől (a nyomortól) nem várható. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az éhes ember csak arra tud koncentrálni, hogy jóllakhasson – bármi áron, akár a jövőjét is kockáztatva.

Ráadásul az sem prognosztizálható teljes bizonyossággal, hogy Magyarországon egy, akárcsak a görög csődközeli helyzethez hasonló szituáció is kialakulna a következő években. Nem áll elő az a helyzet, amelyben komplett szektorok munkavállalói maradnának hónapokra fizetés nélkül: ilyen veszélynek nem teszi ki magát a Fidesz-rezsim (hiszen ez a végét jelentené), ezért ilyen (mint írtam, önmagában egy jobb társadalmi ajánlatot el nem hozó, meg nem szülő) esélyt nem kap az ellenzék. Sokkal inkább várható egy elhúzódó stagnálás, amely ugyan távolít az EU-s, vagy akár csak a környező országokra jellemző átlagtól, ám ez a távolodás, leszakadás egy lassú folyamat, amely nem érzékelhető napról napra – még évről évre sem. Így van-lesz idő „hozzászokni” (ismét) ahhoz, hogy „ez itt nem a Nyugat!”. Amihez pedig hosszászoktunk, az nem motivál cselekvésre.

A lecsúszás csak bénít, nem inspirál – legalábbis nem össztársadalmi méretekben. Marad a jól ismert magyar módszer: egyéni megoldások keresése, egyéni menekülőutaké, egyéni alkuké, marad az egymás ellen játszott játszmák világa, marad az, hogy a legtöbben abban hisznek, hogy a többiek kára, kijátszása, elárulása, semmibe nézése árán lehetséges boldogulniuk, a hatalommal nem konfrontálódva. A politikai alternatívaállítás ellen hat az is, hogy az egyéni játszmákra alapozott taktika ellehetetleníti a közös cselekvéshez kellő kölcsönös állampolgári bizalmat: a magyar emberek és a magyar vállalkozások mind-mind magukban állnak szemben az állammal-rendszerrel – erősödik ez a többszáz éves koherens történelmi tapasztalat. Még a köztestületek (szakszervezetek, szakmai érdekképviseletek, civil szerveződések) is az államhatalom közelségétől fogják remélni a kis, privát érdekeik legalább részbeni teljesülését – „természetesen” akár a saját tagságuk hatalom felé történő kiárusítása, érdekeik elárulása árán is! És: az ellenzéki pártok is rá fognak találni arra a „logikára”, hogy a kormánypárttól függ a létük és vezetőik egzisztenciája – és ez abban a pillanatban lehetetlenül majd el, ahogy elkezdenének valódi alternatívává válni akarni. Hát inkább nem akarnak majd…

A „latrinákból” nem fog előmászni „Ausztria győzelme”!¹ A kibontakozást máshol és másképpen kell keresni!

2. Az idegen attraktor

Fentebb írtam, hogy „egy társadalom mindaddig csapdában vergődik (ha egyszer, bármiféle ok következtében, odajutott), amíg meg nem jelenik az onnan őt kivezetni képes alternatíva”. Ebből pedig, mint egyedüli megoldás, az alternatívaállítás szükségessége következik: egy olyan alternatíváé, amely képes lelket önteni az ellélektelenedett-ellélektelenített emberek tömegeibe. Lelket önteni pedig mindenek előtt nem a mondanivaló maga szokott, hanem a mondanivaló és a beszélő személye együttesen. A létező ellenzéknek és benne a baloldalnak nem a múltja a baja, hanem az, hogy nincs olyan erejű személyiség ott, akinek felléptével immár nem a múlt lenne az érdekes, hanem az a jövő, amelyet ő kínál. (A Gyurcsány-féle tranziens jelenség épp ezt a funkciót töltötte be 2005-2006 között.) „Okos testületektől” éppúgy nem várható szellemi megújulás, mint „jószándékú civil közösségektől”: a lélek, mint írtam, másként működik.

Az ellenzéki alternatíva kérdése egy kiemelkedő vezető kérdése. Amíg az ellenzékiek – régiek, baloldaliak és újak, jobbközepek – megmaradnak a mai szokásaiknál és a mai személyekben való gondolkodásnál, addig Orbánék nyugodtan alhatlak, Habonyárpi pedig akár téli álmot is vonulhatna – az alkotmányossággal és a demokrácia maradványaival egyetemben…

Hadd hozzak egy közismert tömegmotivációs példát, Jézus sztoriját arra, hogy mi a szellemi vezető jelentősége. A közismert történetben sem a tanítványok közösségéből jött a vadiúj, megváltó eszme és motiváció – és még csak nem is a minden tekintetben kiváló és nagyszerű szónok Keresztelő Szent Jánostól. Ő ugyanis tudta, hogy még ő sem elég a feladathoz: ahhoz jézusi kvalitások kellenek. János nagysága éppen abban állt, hogy felismerte: nem ő a megváltó, nem ő a vezető, nem ő az, aki igazán képes mozgósítani az új hit mellett. És a tanítványok közösségének nagyszerűségét is éppen az adta, hogy felismerték: követniük kell Jézus tanításait, nem pedig konkurálni vele. A korai keresztények közössége meritokrata és kooperatív közösség volt – ezért vált győztessé! Ellentétben az ellenzékkel, amely nem meritokrata: az egyes régi és új szervezetek vezetői „önmagukban gondolkodnak”, nem pedig objektív alkalmasságban-kiválósságban – és nem is kooperatív: mert „féltékeny barmok” csordái csupán. Persze, ez érthető: aki nem a legjobb, az esetleg szoronghat attól, hogy egy jobb átveszi tőle a vezetést. De hát – ha emlékszünk az evangéliumra – a keresztények közösségét is tulajdonképpen Keresztelő Szent János kezdte megszervezni és mégsem félt azt a később csatlakozó Jézusnak átadni.

Itt tehát az a kérdés, hogy akár a régi, akár az új ellenzék vezetői mit akarnak: saját homokozót a saját, szubjektív elképzeléseik kiélésére – vagy győzni és egy, a Fidesz-rezsimétől radikálisan polgáribb világot elkezdeni felépíteni? Tetteik alapján azt állíthatjuk: az előbbit – még akkor is, ha közülük egyesek ezt nem is tudatosan csinálják. Mert annak is csak ez az eredménye, ha ugyan nem a személyes anyagi érdekek által mozgatván, hanem csupán a valóságos helyzet követelményeit fel nem ismervén játssza valaki a maga kis játékait… Éppen emiatt: a pozícióféltésük miatt nem válhatnak ezek az ellenzéki pártok és vezetők azokká az új attraktorokká, akikre szükségünk lenne – és emiatt van-lesz szükségünk arra, hogy létrehozzuk a magunk friss politikai alternatíváját!

Azonban még két dologgal kell foglalkoznunk az új politikai alternatíva kapcsán: a magyar társadalom politikai értékorientációival kapcsolatos feltételezésekkel, illetve azzal, hogy kell-e ennek az új politikának bármit is mondania az úgynevezett „magyar sorskérdésekről”?

3. Van-e igény a jobboldaliságra?

Az első kérdés – az értékorientáció - azért fontos, mert él egy elterjedt vélekedés arról, hogy „a magyarok jobbra tolódtak” és ebből következően sok politikai gondolkodó képzeli úgy, hogy az új politikai alternatíva csak „jobbközép” lehet. Azonban ez tévedés. Amit a magyar társadalom „értékorientációbeli jobbratolódásának” gondolnak, valójában csupán a társadalmi önzés növekedése, de semmiképp sem a klasszikus öngondoskodó-autonóm polgáriság felé való közeledés. Ami pedig különösen nem történt meg, az az önálló polgári léthez alapfeltételekként szükséges képességek, tudás, kompetenciák felfejlődése – márpedig ezek nélkül igazi, funkcionális jobboldali értékrend sem működhet az emberekben.

A 2002 és 2010 közötti baloldali érával kapcsolatos csalódottság valóban létrehozott egyfajta, csupán a pártpreferenciákban megnyilvánuló „virtuális jobbratolódást”: ennek lett a Fidesz nagy győzelme 2010-ben – ám ez, mint írtam, nem az értékrendben végbement változás volt, hanem csupán arról volt szó, hogy egy többszázezres, csalódott tömeg keresett új reményforrást. Ugyanez történt a közelmúltban is, amikor egykori Fidesz-szavazó tömegek váltak Jobbik-szimpatizánsokká: ez sem valódi radikalizálódás, hanem csupán új reménységkeresés – és mivel a baloldalon (ahonnan egyébként ennek a tömegnek a zöme eredetileg származott) egyszerűen nincs újabb reményadásra képes párt, emiatt kénytelenek „még inkább jobbra menni”… Ám ennél jobbra már nem leng ki az inga: akiknek „mindenáron kell a remény”, azok már nem lesznek szignifikánsan többen – legalább is nem azok közül, akik nem mérlegelik a pillanatnyi reményszükségletük hosszabb távú árát.

Nem fognak tömegek vándorolni balról jobbra, sem szélsőjobbra: akiknek erre késztetésük van, már jobb-szélsőjobbon vannak. Egyébként pedig: mint írtam fentebb, értékrendek terén nemhogy jobbra tolódott volna a társadalom – éppen ellenkezőleg: távolodott a szerző által remélt-várt polgári jobboldali értékrendtől és etatistábbá vált. Jobban utálja a kapitalizmust is, mint korábban és jobban hisz (ismét) a „társadalmi (aktuálisan nevezne: „nemzeti) tulajdonba vételben”, mint évekkel ezelőtt. A radikális jobboldal számottevő erősödéséhez pedig – mint fentebb már leírtam – nem lesz elég erős és elég gyors a tömeges elnyomorodás, pláne nem a politikailag aktív középrétegnél. …És persze: miért is ne lenne elképzelhető „egy jobbközép, polgári alternatíva”, de ennek léte nem a (valójában nem is kimondott és definiálatlan) „tömegigénytől” függ, hanem attól, hogy lesz-e politikusi erő, amely ezt képviselje? Mint írtam, nincs igazi, azaz közösségszerveződési szinten is működőképes jobboldaliság a magyar társadalomban, ezért aztán valóságos tömegigény sincs egy jobboldali-konzervatív pártra: nem jobboldaliság van, hanem csak önzés, amely az emberek hosszú ideje tartó magukra hagyatottságának, a perspektívátlanságnak és az oly sokszor elpazarolt közösségi erőforrásoknak az egyenes következménye. Ez az önzés nem jobboldali értékrendet termel, hanem további atomizálódást: csak tovább erodálja azt az amúgy is gyenge összetartozás-tudatot és közbizalmat, amely nélkül pedig nem létezhet és nem működhet a társadalom.

Mindebből pedig az következik, hogy ha működő és közbizalommal teli társadalmat szeretnénk, akkor az nem érhető el úgy, hogy egy feltételezett, ám nem létező értékrendre szervezünk pártot. Az új pártnak nem jobboldalinak kell lennie a sikerhez, hanem realistának, őszintének és bizalomalapúnak.

4. Van-e nekünk sorskérdésünk?

A jobbratolódás mellett a másik kérdés, ami előjön, ha egy új politikai szerveződésről esik szó, hogy az új szerveződés „milyen válaszokkal szolgálna a magyar sorskérdésekre”?

Mik is ezek a sorskérdések? Vannak ilyenjeink egyáltalán – vagy ez is csak egy lózung?

A helyzet az, hogy úgy nevezett „sorskérdések” tipikusan a sikertelen népeknél vetődhetnek csak fel közpolitikai témaként – amikor valami kibúvót keres az adott nép, vagy annak egy politikai közössége az önmagával és főképp az objektív valósággal és saját, hiányos teljesítőképességével való szembenézés helyett. Vagy: ha egy politikus, egy politikai erő, valódi (és nyilván tisztességtelen) szándékait leplezendő, port akar hinteni, el akar altatni. Éppen olyan ez, mint amikor valaki a politikáját az úgynevezett „népszellemiségre” alapozza: ez a politika a „Mi különlegesek vagyunk!” álságos, kontraszelektív és önfelmentő politikája. Ez a Fidesz politikája - ahogy Orbán Kötcsén fogalmazott:

„Ha föltesszük azt az egyszerűnek látszó kérdést, hogy egy közösség miért alakít kormányt, miért szervezi meg az életét állami formában, és miért vállalja mindazt, ami ezzel jár, akkor a kérdés egyszerűségéhez igazodó válaszokat kaphatunk. Azért alakítunk kormányt, mert így nagyobb jólétet és biztonságot lehet elérni, nagyobb mértékben lehet garantálni az egyéni, illetve a kollektív függetlenséget és szabadságot, és így tovább. Magyarország azonban történelménél, méreténél és erejénél fogva – s ez utóbbinál talán találóbb, esetleg pontosabb lehet a gyengeség kifejezés használata – speciális helyzetben van, amely nem teszi lehetővé, hogy beérjük ezekkel az egyszerű válaszokkal. Magyarországot, a magyar emberek közösségét kormányozni valami mást, ennél többet is jelent. S itt fontos megjegyezni, hogy amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. Természetesen a maguk mód­ján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet. De meggyőződésem, hogy így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja. S ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon. Valójában tehát a kormányzás célja és feladata – nagybetűvel és egybeírva – Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.”

…Napról napra tapasztalhatja Magyarország, hogy miféle gyakorlati politika jön ki ebből!

Mi a svéd, a német, a svájci sorskérdés? Talán attól sikeresek ezek a népek, mert jól válaszoltak az ezermilliárd eurós sorskérdésre? Ismét csak Gyurcsánnyal élve: „Lószart, mama!”. Ha már „sors” és „kérdés”, akkor e két fogalom helyes összefüggése éppen az, hogy a jó sorsot a helyesen megfogalmazott és a gyakorlatban folyamatosan jól megválaszolt kérdések garantálhatják – de nem „egy nagy kérdést” kell feltenni-megválaszolni. „Mit kell idén tennem, hogy a jövő év is sikerévem lehessen?” – ez az igazi polgári (jobbközép) kérdés, nem pedig az, hogy „Mi a magyar és mi végre van a világon?”

Úgy is fogalmazhatnék, hogy a „sorskérdés” a már akkor is bukásra ítélt „nemesi nemzet” tipikusan tizenkilencedik századi vesszőparipája volt, afféle „hol kúrtuk el?”. A polgár ezzel szemben igenis „gazdaságban, jogban gondolkodik” – és ezeket mintegy összefoglaló egységben, azaz államban (vagy újabban: államszövetségben). Avagy: a sorson nem gondolkodni kell, a sorsot kovácsolni kell!

Ismét csak ott vagyunk, hogy a politikáról való filozofálás keveredett a valódi, gyakorlati politika helyére. Magyarország politikai életének nem az a baja, hogy a baloldal – vagy az ellenzék - nem mereng a nemzet sorsán, hogy nem törődik a nemzet szellemével, és hogy nem gondolkodik „etnikai közösségben”. A politikai élet baja az, hogy nincs politika. Mert sem a kormányzati megszállás és erőből lerablás nem az, de nem az a töprengés, a vívódás, a bizonytalankodás és a féltékeny tehetségtelenség sem.

Sokan hisznek a magyarok közül a „Nagy Megoldásban”, valami olyasfélében, hogy ha elég rafináltak, ha elég ügyesek vagyunk, akkor „egyszerre csak összejönnek a dolgok”. Ez megint csak nem polgári, mert a polgár a stratégiájában nem számol csodával. Ahogy azt Thomas „Ketchupos” Heinz is megmondta: „Valami szokásosat kell csinálni szokatlanul jól!” Nem az a sikerrecept, hogy valami fantasztikus nagy trükköt kell villantani, akár slamposan és következetlenül is. Ne foglalkozzunk akkor a „nemzetsorssal”, ha a napi aprómunkával, lépésről lépésre való előbbre jutás sem akar összejönni!

Például a baloldal baja sem az volt 2010 előtt, és ma sem az, hogy „nem képes válaszolni a nemzeti sorskérdésekre”, hanem az, hogy csak középszerű emberek vezetik, éspedig évtizedes távlatban². A „magyar rosszsors” (a szegénység és erőforrás-hiányosság) oka pedig nem az, hogy „materialista módon csak gazdaságban gondolkodunk és elhanyagoljuk a nemzeti sorskérdéseinket”, hanem az, hogy nem értünk a gazdasághoz (tágabban értelmezve ezt: az erőforrásaink ésszerű felhasználásához, azok növelése érdekében) – sem. De ezen nem az önmagunk és a múltunk felett való gondolkodás segít, hanem a tanulás – és persze egy új politikai erő és vezető vonzó, személyes példája.

5. Kiút az etatizmusból

Van itt egy többségében, etatista és egalitárius, azaz valójában baloldalias vágyakkal élő nép – e vágyakat helyükre tenni és a realitások keretein belül beteljesíteni képes politikai erő nélkül. Ehhez képest vannak, akik narratívákat (pl.: autonóm polgár, demokrácia, jogállam, alkotmányosság, köztársaság, minimális állam, stb.) kínálnak egy ilyen népnek, nem gondolván azzal, hogy egy szűk, specifikus körön túl nemhogy nem érdekesek és nemhogy nem szimpatikusak ezek a narratívák, hanem egyszerűen érthetetlenek. És még csak nem is az a baj, hogy e gondolatok önmagukban véve hibásak lennének (mert nem azok!), hanem az, hogy rossz közegben akarják alkalmazni őket. Egy jó és sikeres politika és politikus sosem az ízléséből és a vágyaiból indul ki: egy jó politikus az őt körülvevő társadalmi közegből indítja az akcióját – és nem (mondjuk) az olvasmányaiból. Bár voltak és talán vannak is nagy politikusok, akik egyben nagy gondolkodók is, ám sikereiket sosem a nagy eszméknek köszönhették, hanem a gyakorlati érzéküknek: annak, hogy ezeket az eszméket „gyakorlati lelkesítőeszközként” tudták bevetni, jól tudván, hogy az embereket nem (önmagában) az eszme, hanem az életük érdekli.³

…Összefoglalva: Magyarországon jelenleg senki sem folytat adekvát, a viszonyokból kiinduló politikát. Magyarországon a politika vagy a politizálók hatalmi és egzisztenciális igényeiből indul ki, vagy valamiféle (szubjektív, import-)elvekből, amelyekhez a politizálók értelmi és ízlésbeli téren közel érzik magukat. És lehetséges, hogy egy-egy ilyen elv valahol-valamikor képes egy-egy jól működő társadalom alapelvéül szolgálni, ám a magyar viszonyok közepette mégsem működnek, nem lévén közük a valóságos magyar mentalitáshoz, szokásokhoz. Elveikhez csak diktátorok szokták „hozzáigazítani” a valóságot, nem pedig demokrata közösségek szervezői. A negyedszázaddal ezelőtti magyar „rendszerváltás” nagy tévedése és hibája éppen ez volt: „bevezettek” egy állam- és gazdasági struktúrát (a demokráciát és a kapitalizmust), tekintet nélkül arra, hogy értette-e azt a nép, és hogy azonosulhatott-e azzal. Bevezették – de el nem magyarázták és semmit sem szerveztek meg jó előre ahhoz, hogy a nép megszerethesse azt. … És akkor most jönnek „új fiúk”, elvileg új politikai koncepciókkal – ám e koncepciók valósághoz kapcsolódása semmivel sem jobb, mint a negyed századdal ezelőtti kísérletnél volt. És az újak ugyanúgy nem foglalkoznak az újdonság megérthetőségével – vagy annak hiányával – és megszerettetésével sem. Márpedig: aki a magyarokat felkészültnek tételezi fel a demokrácia és a piacgazdaság mindennapi gyakorlására, az semmire sem fogja vinni a politikában – Magyarországon ez csak távlatos cél lehet!

Ahhoz, hogy a magyarok jókora többsége megszeresse az önállóságot, az előre tervezést, a felelősségvállalást – no meg a kapitalizmust is -, előbb azokat kell megszeretnie, akik ezeket hirdetik nekik. Ahhoz pedig, hogy kialakulhasson a közbizalom – ami az együttműködés alapja -, az kell, hogy az újonnan előlépő politikusaspiránsok „szervezzék meg” a bizalmat önmaguk iránt.

¹ „Ausztria győzelme latrinákból mászott elő… A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.” – idézet Jaroslav Hašek Švejk c. regényéből.

² Gyurcsány Ferenc egyes tulajdonságaiban kilógott a középszerűek sorából, ám ő is messze állt a kívánatostól.

³ Az emberek materialisták – és az eszméket csak a saját boldogulásuk érdekében követik. Bizony, még az evilági jócselekedetnek is önző célja van, az is csak egy befektetés: a túlvilági boldogság érdekében. Avagy: az altruista tettek célja sem más, mint (a közösség sikerén át) saját sikeres túlélésünk – vagy ha az személy szerint nem lehetséges, akkor legalább a génjeinké.